"Szívem a torkomban dobog. Egyszecsak felsikoltok.
-Neeee! - és zokogni kezdek.
A többiek értetlenül néznek rám.
De én tudom mi történik. Egy barátnőm mesélte, hogy a nagyapja kiszökött Auswitz-ból. Ő látott ilyet."
Borító: just_a_bitch_13
A lécre nézek, ami pontosan 150 cm magas. Tudom, ha sikerül átmennem alatta, meghalok. Ránézek Petrára, aki kinnybe lábadt szemmel, és ökölbe szorított kézzel néz vissza rám. A szívem a torkomban dobog. Remegő lábakkal indulok meg a felfüggesztett léc felé, ami körülbelül 5 lépésnyire lehet tőlem. Egy lépés. Ökölbe szorítom a kezem. Kettő. A könny patakokban folyik le az arcomon. Három lépés. Mindjárt odaérek. Négy. Összeszorítom a szemem és úgy teszem meg az utolsó lépést. Már látom, hogy pont átférek alatta, de titkon még reménykedem, hogy legalább egy kicsit hozzáér a fejem. Szinte észrevétlenül lábujjhegyre emelkedem. Öt. Megfagy a vér az ereimben, amint megtettem ezt a számomta végzetes lépést. Átfértem alatta. Meg fogok halni. Kétségbeesetten nézek Petrára, aki ugyanúgy néz vissza rám. Ő is biztosan tudja, hogy engem a többi gyerekkel együtt meg fognak ölni. Nem vagyok hülye. Megvan a magamhoz való eszem, és nem tudnak azzal kábítani, hogy kivisznek innen. Lehet hogy a többi gyereket igen, de engem nem.
Még úgy 10 perc telik el, mire ott találom magam egy temérdek gyerek közt magam, akik szintúgy átfértek azon az ítélethozó lécen. Akik magasabbak voltak 150 centinél, elvezették őket valahova. Kezeim és lábaim remegnek, és úgy érzem, mindjárt elájulok. De nem mutathatom ki, hogy mennyire félek. A többi gyerek ujjong és nevet, hogy kijutunk erről a borzalmas helyről.
Még 10 perc elteltével egy hatalmas teherautóra tuszkolnak fel mindegyikőnket, majd az jó hangos motorzúgás kíséretében elindul. A gyerekek mellettem mosolyogva integetnek. Még egy utolsó pillantást vetek a nővéremre. A földre rogyva zokog, míg a másik két lány, akinek nem tudom a nevét két oldalról átölelik. Petra is rám emeli a szemét és tekintetünk összetalálkozik. Majd a kocsi befordul a kanyarban, és már nem látom Petrát és a tábort.
Egy óra kocsikázás után néhány gyerekben kezd tudatosulni, hogy valami nincs rendben és kétségbeesetten néznek körbe, pásztázva a környezetet, a többi gyereket, és azt a négy katonát, akik még velünk utaznak. De a legtöbb gyerekben még megvan az a naívság -ami belőlem akkor veszett ki, amikor sorra végignéztem a családtagjaim halálát- ami miatt hiszik, hogy mostmár minden rendbe jön. Én is kétségbe vagyok esve. De én nem nézelődöm. Csak üveges tekintettel bámulok magam elé, miközben a könnyek végigfolynak az arcomon. Egy nálam talán két évvel fiatalabb kislány megszólít.
-Miért sírsz? Minden rendbe fog jönni. Mostmár nem lehet bajunk. - néz rám a szőkeség. Gondolkozom hogy mit feleljek. Nem szeretném megijeszteni. Nem szeretném hogy az utolsó napjait (Óráit vagy éveit. Ki tudja) rettegve töltse el. De hazudni sem szeretnék neki.
-Nem tudsz te semmit! (Író: kedvenc mondatom. Komment aki tudja miért) - felelem végül. Azt hittem ezzel le van zárva a beszélgetés. De ő ahelyett hogy békén hagyna, inkább közelebb húzódott hozzám és beszélni kezdett.
-Ezt hogy érted? Én sok mindent tudok. Jártam iskolába mielőtt jöttek volna a katona bácsik és eltűntették volna a házunkat és az anyukámat. - mondja, és én meglepődve tapasztalom, hogy milyen tudatlan. De ebből az egyetlenegy ártatlan gyermeki mondatból rájöttem, hogy akkor sem értené meg hogy mi történik, ha elmagyaráznám neki. Inkább megpróbálom elterelni a témát.
-Hogy hívnak? Én Sanyi vagyok. -mutatkozom be.
-Kata. Te hány éves vagy? - kérdezi csilingelő hangon.
-8.
- Úúú! Akkor te már nagyfiú vagy. Én még csak 6 és fél vagyok. Mindjár 7. És képzeld. Anya meghívta a szülinapomra az összes barátomat. Azt sem tudom még hogy hol lesz. És hogy anya hova tűnt. A Lilikével jöttem ide. Ő 14 éves és mindíg vigyáz rám. Sírt mikor eljöttünk. De én integettem neki hogy megnyugtassam hogy nem lesz semmi bajom. Kár hogy ő nem jöhetett velünk. Miközben ezt mondta, csavargatta az elnyűtt, piros kabátja szélét
És Kata csak beszélt és beszélt. De a gyermekded történetei miatt kissé jobban éreztem magam. A mesevilága segített elfeledtetni velem a rút valóságot, hogy valószínűleg meg fogunk halni.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Sziasztok! Meghoztam a különkiadás első részét. Új szereplővel bővült a történet, akiről képet ez felett láthattok⬆️. Remélem tetszett. Írjátok le, ti mit gondoltok Katáról, mi lehet az ő tötténete és mi lesz a sorsa szerintetek? Hamarosan hozom a következő részt.
