Haláltábor

14.

-Hát te meg mit keresel itt kint hajnalban? - a hang hallatán összerezzenek. Az egyetlen hang, amit nem akarok hallani soha többé.

-É-én cs-cs-csak nem b-bírtam aludni - dadogom el Jonasnak nagy nehezen.

-Ugye tudod, hogy ezért megölhetnélek? - szól fenyegetően. Én csak bólintok és egy kónnycsepp fégiggurul az arcomon. Itt a vég?
-De nem teszem meg! Na sipirc aludni!

Épp indulnék, amikor eszembe jut valami. Tudom, hogy a kérdéssel az életemet kockáztatom, de nem bírok a kíváncsiságommal.

-ÖÖöö volna valami, amit meg szeretnék kérdezni! - mondom bátortalanul. Rekedtes hangom inkább hasonlít egy kiscica nyávogásához, mint egy emberéhez.

-Ki vele!

Gyerünk Petra! Itt a lehetőség, hogy választ kapj!
Eltelik fél perc, mire kinyögöm.

-Miért nem ölt meg a minap? Én következtem. Kötelessége lett volna végezni velem. De nem tette. Miért? - örülök, hogy rászántam magam, hogy megkérdezzem.

-Az legyen az én dolgom! - jön a válasz Jonas-tól. Hát ezzel nem sokra jutottam. De nem akarom tovább firtatni.

-Hát akkor én megyek aludni! Jó éjt! - már indulnék is, amikor a gyomrom egy hatalmasat kordul. Csak ekkor veszem észre, hogy milyen éhes vagyok! Már egy ideje nem kaptunk enni, és nagyon lefogytam.

-Éhes vagy? - hát erre igazán nem számítottam!

-I-igen...nagyon! - sóhajtok.

-Gyere! - mondja. Most olyan furcsa. Túl kedves. Mintha a régi Jonas, aki ordítozik velünk, a hidegvérű gyilkos eltűnt volna. Nem bízok benne. Gyanakvóan követem az étkezőbe.

Kotorászik valamit az egyik fiókban, majd a kezembenyom egy hatalmas szelet kenyeret. Nagyobb mint a fejem. Azt sem tudtam, hogy létezik ilyen. Gyanakvóan kezdem méregetni, hátha csak meg akar mérgezni.
Mikor látja, hogy nem vagyok hajlandó megenni, kuncog és letör a gigantikus méretű kenyérből egy darabot, amit utána meg is eszik.
Mikor látom, hogy az étel nem mérgező, jóízűen beleharapok. Nagyon jól esik ez a finomság, mégha csak egy száraz kenyérről van is szó. Mondanom sem kell, hogy két perc alatt befaltam.
Jonas végignézi az egészet, és jót derül rajtam.

-Miért ilyen kedves? - kérdezem, miután az utolsó falatot is lenyeltem.

-Az igazat megvallva én sem tudom! - nevet.

-Köszönöm a kenyeret! - ő csak bólint, hogy tudomásulvette.

Fölállok és végignézek magamon. Egy fehér szoknyát és egy hozzá tartozó fehér inget viselek egy halványrózsaszín kötött pulcsival. Egy hete ezt viselem, és egyszer sem fürödtem. Rémesen bűzlöm. Szőke hajam kócos. Jonas is végigmér, majd otthagy.

Pár perc múlva egy adag ruhával tér vissza. Egy halványkék szoknya, aminek fehér csipke van az alján, és egy fehér ing, ami majdnem ugyanolyan, mint az enyém.

-Ezt vedd majd fel! - utasít. Úgyhallom visszatért a szigorú énje.

-Köszönöm! - nézek rá hálálkodva.

-És most menj aludni, Petra! - emlékszik a nevemrem? De hogy? A táborban több ezren vannak. Csak nem jegyezheti meg mindenkinek a nevét.
Szerintem ezt sem kéne firtatni.

-Jó éjt! - köszönök el, majd visszabattyogok az ágyamhoz, és beledőlök. Hát ez nem volt valami jó ötlet, tekintve hogy az ágy vasból van, és egy szintén kőkemény matrac fedi. Jól be is vertem a...mindenem. Au. Minden porcikám sajog.

Ennek ellenére egy percbe sem telik el, és elnyom az álom.

Sziasztok!
Tudom, hogy elég unalmas lett, és rövid is, de éjszaka írom, és már hulla vagyok.
Mindenesetre próbálom hamar hozni a kövi részt!
Bye!