Haláltábor

19.

8 óra folyamatos kocsikázás után megérkeztünk Ausztriába (Andi szerint, aki egyébként végig beszélgette az utat az idegennel), ezért az uriember kirakott minket az út szélére, majd elhajtott.

-Hát, úgy tűnik, keresnünk kell egy helyet, ahol alhatunk. - gondolkozom hangosan.

-Mit szólsz ahhoz? - mutat rá egy romos épületre, ahol nem hiszem, hogy bárki is lakna.

-Nagyszerű! -mosolygok rá.

~~●●~~

Már bevackoltuk magunkat az ideiglenes ágyunkba - már ha a köveket és a földet ágynak nevezhetjük- , és úgy gondolom, most végre feltehetem azt a kérdést, ami már nagyon rég óta furdalja az oldalam.

-Mégis ki volt ez a Rebeka- kérdezem picit félve. Nem szeretném újra felkavarni a múltat, ezért arra már inkább nem kérdezek rá, hogy mi történt, ami miatt megnémult.

Andi rám néz, úgy tűnik nem lepődött meg a kérdésen.

-Azt hittem, hamarabb fel fogod tenni ezt a kérdést. - kezd bele. - gondolom észrevetted, hogy Lizi - amikor kimondta a nevet, elcsuklott a angja.- és Rebeka nem igazán szívlelték egymást. Vagyis Rebeka nem szerette Lizit. Ez Lizi egyik régi hibája miatt volt.

Én kigúvadt szemekkel figyeltem. Nem tudom, mi lehet akkora hiba, hogy Rebeka Lizi halálát kívánta.

-Régen legjobb barátok voltag. Három éves koruk óta ismerték egymást. Nem csak barátok voltak, de szinte testvérek. Egészen négy évvel ezelőttig. Egyedül voltak otthon Rebeka 4 éves hugával. Lizi felvetette, Beki felvetette, hogy főzzenek valamit. Lizi gyújtotta volna meg a gázt, de a gyufa kiesett a kezéből. A szőnyeg azonnal lángra kapott. Majd a függöny, és szép lassan az egész ház.

-Te honnan tudod mindezt? - kérdeztem megrökönyödve. Andi felháborodást színlelve rámförmedt.

-Ha végighallgatnád, tudnád. Na szóval. Lizi menekülni kezdett. Kirohant a házból, és csak akkor vette észre, hogy Rebeka nincs vele. Visszament a testvéréért. A tűznek két túlélője volt; Rebeka és Lizi. Rebeka ki tudta hozni a testvérét, de már olyan súlyosak voltak a sérülései, hogy belehalt. A ház porig égett. A tűznek 13 halálos áldozata volt.

Úgy tűnik, hogy befejezte. Épp szólásra nyitnám a szám, de folytatja.

-Lizi három évig depressziós volt, amiből én rángattam ki. Rebeka nem szólt hozzá többet.

Andi a falat bámulta, gondolom őt is bagyon megviselték az emlékek. Nem volt ott, de nagyon együttérző, és én nagyon szeretem ezt a tulajdonságát.
Én is a falat néztem, de más okokból. Azon filóztam, máshogy történt-e volna, ha Rebeka testvére nem halt volna meg. Vagy ha nem ejti le a gyufát. Vagy ha Rebeka nem árulta volna el. Talán Lizi még most is élne. Talán lelőtték volna az őrök, mikor elmenekültek. Mi lett volna ha... ez az a kérdés, amkire sosem fogok valaszt kapni.
Addig gondolkoztam magamban, míg Andi el nem aludt, majd én is az álmok világába zuhantam.

Egy réten ébredek arra, hogy valaki rángatja a szoknyám. Odanézek, és elmosolyodok, mire Sanyi visszamosolyog rám.
-Petra nézd! - mutat nekem egy virágcsokrot. - neked szedtem!
Elnevetem magam, és megőlelem.

Nagyon rossz érzés az álomból visszatérni a valóságba. Mire felébredtem, már jócskán fenn volt a nap. Andi még mellettem alszik. Felébresztem, mivel nagy út áll még előttünk.

Mikor útra készek lettünk, gyalog indulunk el arra, amerre szerintünk a határ van. Kb három óra gyaloglás után el is érjük azt. Csodálkozva tapasztaljuk, hogy egy lélek sincs, aki védené, így simán átsétálunk Mahyarországra. A hazámba. Még a levegő illatát is másképp érzékelem.

Körülbelül 6 óra folytonos séta után megpillantom a kis viskót, amiben utolsó napjainkat tengettük, mielőtt Németországba szállítottak minket. Odasétálok a romokhoz, amit Andi nem nagyon ért. Hozzáérek az egyik kőhöz, mire emlékek sokasága önt el. Egy könnycsepp gurul le az arcomon. Andi odajön hozzám, és szólni akar, de ekkor meglátja, hogy sírok, és a háttérbe húzódik. Annyira megértő! Észreveszi, hogy nem szeretnék beszélni, ezért nem szól, nem kérdez, csak a hátérből figyel!
Körbesétálom a kis viskót, mire olyat látok, ami miatt felzokogok. Andi odarohan hozzám, de ő is a szája elé kapja a kezét. Gondolom, összerakta a képet, hogy miért érzekenyültem el. A kövek alól egy kéz látszott ki, ami mára már megszáradt, és elkezdett bomlani. De megismertem. Megölelem Andit, és csak ennyit mondok: "Anya".

Letörlöm a könnyeimet, és jelzek, hogy tovább mehetünk. Kérdőn néz rám, gondolom azt hitte, ez az otthonom. Nem. A városom nem messze van innen. Körülbelül 2 óra gyalog.

Ismét ránksötétedett  de most nem volt olyan szerencsénk hogy városban kössünk ki. Nem volt más választásunk, lefeküdtünk a földre, és azonnal elnyomott az álom.

-Petra ,Petra! Kelj fel! Otthon vagyunk!- mosolyog rám, mire én kérdőn nézek vissza rá. Majd körülnézek és észreveszem a várost tőlünk kb 2 kilóméterre. Andi haza jött.

-Én nem itt lakom. Nagyon örülök, hogy találkoztunk, és hogy túléltük ezt az egészet. - mosolygok rá.

-Annyira fogsz hiányozni!- ölel át.

-Te is nekem!

Fél óra búcsúzkodás után elindul a város felé, majd a távolból visszainteget. Én is visszaintegetek, majd búsan elindulok arra, amerre emlékezetem szerint az otthonom van.

1 óra gyaloglás után ismerőssé válik a környék.
Mindjárt otthon leszek! El sem hiszem! Ennyi idő után haza érkeztem!

És a domb után meglátom a távolban a rommádöntött városomat.

Vége

Elhoztam az utolsó részt is. Remélem tetszett a könyv.
Lesznek még kimardt részek, és különkiadások, szóval ha úgy vesszük, nincs vége a könyvnek😀.

Ui.: remélem tetszett a befejezés!