Haláltábor

5.

Egész éjjel nem aludtam. Gyötör a gondolat, hogy megöltem egy ártatlan embert.

-Ki az ágyból hétalvók!- ordít egy katona. -azonnal sorakozzanak fel a téren!

Mindenki kikászálodik az ágyból. Gyors léptekkel tartunk a kerítéssel körülvett hatalmas udvar felé.

De amint kilépünk egy meglepetés fogad. Az udvaron már állnak emberek. Ők még tiszta ruhákban vannak, és nem is olyan soványak. Ők újak. Miért hoztak még több ember? Hogy még többet gyilkolhassanak?
Jonas mondta, hogy már mi is sokan voltunk...
Gondolatmenetemet Jonas hangja szakította félbe.

-Mint látjátok újak jöttek. De így rengetegen vagytok. Nincs elég egyunk. - ennél a mondatnál a torkomban hatalmas gombóc keletkezett. - ezért sokan a földön fognak aludni.

Megnyugodva sóhajtottam egyet.
Egy katona elkezdett embereket kiválogatni. Mind nő és gyerek volt. Tudtam, hogy minket is ki fognak választani.
Felettem átsiklottak, nem vettek figyelembe. De a kisöcsémre rámutattak, hogy lépjen ki a sorból.
A szívem vadul kezdett kalapálni. Nem lehet! Védettséget ígértek neki.
"Nyugi, lehet hogy nem akarják őket megölni" próbáltam nyugtatni magam. De amint ezt gondolom már kattan a bilincs az első kislányon. Elviszik őt egy pár katona kíséretében.

Nem telik bele 10 perc sem, a katonák visszajönnek a kislány nélkül. Megölték!
Sanyi reszketni kezdett. Őt nem ölhetik meg. Hisz megígérték. "Mintha itt az ígéret bármit is számítana"

Tennem kell valamit. Nem hagyhatom hogy megöljék.

Gondolkodás nélkül török ki a tömegből és védelmezően magamhoz ölelem a rémült kistestvérem.

-Te meg mit képzelsz? - néz rám a katona szúrósan. Én ugyanúgy nézek rá vissza. Minden félelelmem elszállt, mikor megtudtam, meg akarják ölni az öcsémet. Csak arra tudok gondolni hogy bármi áron megvédjem.

-Megígérté, hogy engem meg az öcsémet nem bántanak!

A katona már emeli föl a fegyverét, de Jonas leállítja.

-Állj! Igazat mond a lány! Tényleg így volt! Visszaállhattok a sorba!

Huh, ezt megúsztuk.
Megölelem Sanyit, és gyorsan visszaállunk a sorba.

Sorra elviszik az embereket, de senki sem jön vissza.
Az újak sírnak, vagy értetlenkednek. Nem tudják, mi van. De a régiek tudják. De mi már nagyjából megszoktuk...

Engem és még pár férfit kiválasztanak. Akik most jöttek, reszketni kezdtek és imátkozni. De én tudom most mi jön.

-Gyertek! - szól Jonas

Remegő lábakkal indulok Jonas után. Nem attól félek, hogy mi lesz velünk, hanem hogy mit fogunk látni. Gondolom össze kell szednünk a halottakat.

Egy épület mögé érünk. A látvány megrázó. Az emberek mozdulatlanul feküdnek. Néhányan elkezdtek sírni. Én csak odamegyek ahhoz a kislányhoz, akit először vittek el. Szeme felakadva, teste falfehér.

-Hova vigyük őket? - kérdezem halkan.

-Be az épületbe - mondja egy katona.

Elkezdem húzni. Mindenki követi a példám, kivéve az egyik újonc.
Jonas megrángatja, és ordítani kezd vele.

-Dolgozz! Kapd föl az egyik hullát, és vidd, vagy kinyiffantalak!

A nő csak zokog de nem mozdul.

-Gyerünk, mozdulj! Tedd amit mond, vagy meghalsz! - suttogom.

De késő. Jonas a síró nő fejéhez tartja a fegyverét, és meghúzza a ravaszt. A lány élettelenül zuhan a földre.

Ez után minden rendben ment. De ételt ma se kaptunk. Már jócskán beesteledett, mikor urrá lett rajtam az éhség. Belülről mardossa a gyomromat, és nem hagy elaludni. Ám ekkor két hangot hallok meg magam mellett.

-Mindenki elaludt! - szól az egyik.

-Itt vagyok! - válaszol csendesen a másik.

-Akkor most mit tegyünk? Itt nem maradhatunk.

Van egy tervem. Figyelj, mi lenne ha...