Creepypasta

Bloody painter#2

Másnap, mint mindig, Helen az asztalánál ült s rajzolt. Úgy érezte, hogy valami nincs rendben; az emberek róla suttogtak s néhányan „tolvaj”-nak kezdték hívni. Úgy döntött, hogy nem figyel rájuk, mivel úgy se tehet mást.

Ahogy az idő telt, Helen lett a bántalmazás új célpontja; mindent, amit csinált az emberek eltúlozva mesélték el. Ez nem tetszett neki, de nem tudott ellenállni. Az érzelmeit elrejtette a szívében, elrejtette a csendbe.

Amíg el nem jött egy bizonyos nap, Ban odament hozzá és elvette a füzetét, amiben befejezetlen rajzok voltak. „Mindig csak ezeket az értelmetlen izéket csinálod!” Mondta Ban amint kitépett egy pár rajzot, majd cafatokra tépte őket, szerette volna Helen reakcióját látni. Ennél a pontnál, az érzelmek, amik benne lakoztak most kitörtek. Megütötte Ban arcát s elindított egy bunyót. Habár Helen nem volt egy erős típus szóval hamar kiütötték. Más tanulók jöttek, hogy lássák a harcot, de nem állították le. Pár ember még bele is rúgott az arcába és a hasába.

Becsöngetés után, mindenki abbahagyta, amit éppen csinált és leültek a padjaikba mielőtt megjön a tanár. Helen is visszament a helyére, mintha semmi sem történt volna. A tanár belépett a terembe. „Te jó ég! Otis (Helen)! Mi történt?” Helen tele volt látható zúzódásokkal, amiket észrevett a tanár miután belépett az osztályba. Mindenki felé fordult, hogy megnézzék, válaszért várva mialatt gyilkos tekintettel bámulták. „Leesetem a lépcsőn, tanárnő.” Válaszolta Helen amint abbahagyták a bámulást.

Miután hazament az iskolából, a szülei is megkérdezték, hogy mi történt s ugyanazt válaszolta. A kék dzseki, amit viselt eltakarta az összes zúzódását kivéve az arcán lévőket. A szülei elhitték, nem kételkedtek. Általában amikor Helen szülei megkérdezik, hogy hogyan érzi magát a suliban, mindig azt mondja, hogy jól. Még arról is hazudott, hogy sok barátot szerzett, minden nap boldog. Helen nem akarja elmondani a szüleinek az igazat, mivel nem szeretné, ha a szülei aggódnának érte.

Pár hónappal később, hozzászokott a bántó megjegyzésekhez s az összeverés és a megalázás már neki hétköznapi dologgá vált; most már egyáltalán nem volt fogékony e dolgokra. Ki fogta rá először? Miért csinálja ezt a tettes? Többé már nem számít. Semmi sem számít most már.

„Szia! Itt vagy?” Helen egy ismeretlen felhasználótól kapott üzenetet a Facebook-on. „Ki vagy te?” Kérdezte. „Tom vagyok, az osztálytársad.” Tom azelőtt soha sem beszélt vele. Egy kicsit meglepőnek találta. „Mi az?” Kérdezte Helen. „Ööö… Jól vagy?” „Nem a te dolgod!” Helen ezt a következtetést vonta le Tom kérdéséből. Tom egy ideig gépelt majd írta: „Figyelj, tudom, hogy érzel. Ugyanabban a helyzetben vagy mint én. Nagyon szeretnék segíteni neked, de nem tudok… bocsi.” Ezt követően Tom és Helen sokáig chat-eltek s Helen sokkal jobban érezte magát miután elmondta neki minden fájdalmát és érzését, amin keresztül ment. Még viccelődött is Tom-mal s gyakran használt „ :) ”-t, hogy megmutassa a boldogságát. Ez volt az első alkalom, hogy barátot szerzett.