Creepypasta

Lulu

Az egész csak egy szokásos családi kirándulással kezdődött. A bátyám Andy, a szüleim, a nagynéném Laura, a nagybácsim Ben, és én mindig terveztünk évi egy kirándulást a közeli hegyekbe. Minden évben magasabban és kicsit távolabb túráztunk.

 Idén körülbelül 10 és fél mérföldnyire mentünk a hegyek környékén, egy füves pusztára. Egészen szép volt, csendes, és háborítatlan, a nyüzsgő városi élettől csak pár mérföldre. Az egyetlen dolog amit nem szerettem az egészben, hogy nem volt igazi mosdó, és ha hívott a szükség, magaddal kellett vinned egy ásót, és reménykedned kellett hogy nem szedsz össze szömörcét.

 Közeledett a naplemente, és a sátorhely teljesen fel volt állítva, a pattogó tűzzel középpen.

Nagyon kellett pisilnem, szóval szóltam az anyukámnak, hogy a fák közé megyek egy pár percre. Mondta hogy ne menjek túl messzire, természetesen bólintottam, és elmentem.
 A fák közé csak annyira mentem be, hogy a fényt lássam még, de nem akartam hogy kukucskáljanak, és kínos pillanatokat okozzanak.

 Amint végeztem, felhúztam a nadrágom, és a visszautamat terveztem, de amint elindultam, valamit megláttam a szemem sarkából. A fejemet elfordítottam, és egy tavat láttam meg nem messze, amibe egy lány lógatta a lábát. Kíváncsi lettem, ezért odasétáltam. Korom fekete haja volt, amit két copfban fogott össze; nem nézett ki többnek tizenháromnál vagy tizennégynél. Szakadt ruha volt rajta, de cipő nem, és a lábain ütésnyomok és vágások voltak.

 “Helló…” Figyeltem ahogyan megtörli a lábát, és felállt. Lassan felém fordult, a hosszan szemébe lógó hajával.

 “A nevem Rubin.” Mosolyogtam rá. “Mi a tiéd?”

Köd szállt le, ahogyan ott állt némán, s egyszerre alig láttam már a fákat mögötte, azt suttogta ”Lulu”.

“Lulu? Milyen aranyos név. Te merre szállsz meg?” Néztem rá, de majdnem lehetetlen volt már bármit is látni, ráadásul a nap is kezdett lemenni.

“Elvezethetlek…” Mondta csendesen, és lágyan megfogta a kezemet. A bőre puha volt, a vágások ellenére, olyan puha, de mégis hideg.

 Néma voltam egy pillanatra, tűnődve, hogy menjek-e vele, vagy sem. Rámosolyogtam hamarosan, és megengedtem hogy magával vigyen. A poros ösvényen sétáltunk, amit lehullott levelek tarkítottak és letört faágak kereszteztek. Ekkor csak rá koncentráltam, és nem arra hogy vakon követem a ködbe.

 A ködös erdő sötétedett, ahogy a nap tűnt le. Egy két szintes elhagyatott házba vezetett, ahol még homályosabb volt. A teraszon ültünk, és a sötétségbe bámultunk.

“Nem félsz? Tudod, egyedül élni az erdőben? ” Ránéztem a néma, mezítláb Lulura. A térde körül kulcsolta karjait, és elrejtette mögötte szemeit.

“Nem igazán, a magas férfiak, a gyilkosok, a négylábon járó szörnyek ellenére, sosem félek. Sosem jön hozzám senki.” Magyarázta halkan, ahogyan a nevét is mondta először.

Meglepődtem a válaszára, egy pillanatra őrültnek gondoltam, de akkor eszembe jutott, már egy jó ideje itt lehet. “Honnan jöttél?”

“Nagyon messziről, és olyan sötét ott. Nem szeretem a sötétet, csak rossz dolgok történnek ott.”  Megremegett egy pillanatra, s mi csak csendben ültünk.

“Miért rejted el az arcod?” Átfutott rajtam a hideg, a levegőtől.

“Nem szeretem, ha látják az arcom…”

A sejtelmességet hozta magával a szél. Megköszörültem a torkom.

“Szerinted mikor fog felszállni a köd? Vissza kell hogy jussak a táborba, mielőtt a szüleim megijednek. “ Ránéztem, ahogy felállt, és valami nagyon fura érzésem támadt vele kapcsolatban hirtelen. Egy démoni érzés vett rajtam erőt.