Right here (Riren - Tanár!Levi x Eren)BEFEJEZETLEN

5.

Ahogy leparkolt a ház előtt, szinte láttam leperegni magam előtt  nyomorúságos életem. Próbáltam valami mentséget kitalálni már most, de úgyis felesleges. Senkit nem érdekel mit mondok. Két lehetőségem maradt. Vagy ittmaradok a kocsiba és hisztizni fogok, vagy egyből run fel a szobámba. Mivel a második ötletem őrültebbnek tűnt, azt választottam. Kilöktem az ajtót amilyen gyorsan csak tudtam és berohantam a házba. Mielőtt bármit is mondhattak volna, bezárkóztam a szobámba és ledobtam magam a sarokba. Végem van. Nem akartam, megint úgy kinézni mint egy kicseszett szilvafa. Felhúztam térdeim a mellkasomig és szorosan öleltem. A két csont közé fúrtam arcomat, majd kitört belőlem a sírás. Egyedül voltam. Nem volt egy ember sem, aki kimenthetett volna innen. Egy senkinek éreztem magam. A fájdalom bénító pókja teljesen behálózta szívemet. Fojtogatott és a reménytelenség mérgével járatta át testem minden porcikáját. Arcomon patakokban folytak a könnyek, eláztatva a ruháimat. Fájdalom. Egyedül ő járt émelyítő táncot bennem a félelemmel. A földön vonszolva magam jutottam el a szekrényemig. Kihúztam legalsó fiókját és mindent kidobigáltam belőle, míg meg nem találtam az egyetlen társam; a pengém. Visszamásztam a sarokba, ahol idegesen leráncigáltam magamról nadrágomat. Fátyolos tekintettel, oda sem nézve kezdtem egyre mélyebb barázdákat húzni hegyes élével amúgy is sebes bőrömön. Fejemben a szidások ordítottak miközben a mellkasomban tátongó feketelyuk csak nőttön-nőtt. Kezem egyre gyorsabban járt, míg egy szabad felület sem maradt. Hátravetettem fejem a falnak és hagytam, hogy a könnyeim egybefolyjanak véremmel a padlón. Becsuktam szemeimet és vártam, hogy egy jobb helyre kerüljek, mikor lépteket hallottam. Abban a pillanatban nem érdekelt semmit. Csak bocsánatot akartam kérni anyukámtól. Miattam halt meg. Azért, mert megöltem. Ha nem születek meg még élne. Egy jobb gyerekkel és apával együtt; boldogan. De nem. Ezt is el kellett rontsam. Mint mindent. Az elmém ketrecébe zártam magam, mikor ajtónyílás hallatszódott. Hát ez is ittvan. Biztos azért jöttek, hogy lecsesszenek, mert összemocskoltam a padlót. Nem néztem fel, csak vártam, hogy vége legyen. Valaki a nevemen szólítgatott. Az ütéseket várva ültem becsukott szemekkel. De... Semmi sem történt. Teljesen mozgásképtelenné váltam, minden levegővétel ezer penge hegyének tűnt mellkasomban.
- Kölyök mi a faszt csinálsz?!
Nem bírtam kinyitni a számat. Pislogni sem tudtam. Éreztem a közelségét és illata körbeölelt.
- Hívok egy orvost - jelentette ki, mire akaratlanul is megrándultam.
- NE! - kiáltottam fel a lehető leghangosabban. - Csak azt ne!
- Nem vitatkozom - vette elő a mobilját.
A megmaradt erőmmel kirúgtam a kezéből. Nem hívhat orvost. Ahogy gondoltam, kérdően és idegesen nézett rám.
- Menj el - suttogtam alig halhatóan halálomat várva.
- Nem hagyhatlak téged is itt.
Éreztem, ahogy lassan alámnyúl és felemel a földről. Mindenem fájt. Olyan helyen is, aminek létezéséről eddig nem is tudtam.
- Merre van a mosdó?
- Balra - válaszoltam halkan.
Átölelve nyakát hagytam hogy vegye át az irányitást. Mint egy porcelánbabát vitt ki a szobámból. Akármit is akarhatott előtte tőlem, szerintem nem gondolt arra, hogy   majd véresen kell cipeljen engem. Erős mellkasába fúrtam fejem engedve hogy megsimogassa azt. Beérve óvatosan letett a szennyeskosárra és keresgélni kezdett kötszer után. Oldalra dőltem, mire hátamat a falnak támasztotta, hogy ne essek le.
- M-mr. Ackerman...
- Ssh. Ne beszélj.
- Nagyon fáj.
- Minden rendben lesz kölyök - kezdte ellátni sebeim.
Gyors és tapasztalt mozdulatai ellenére is minden pillanat maga a pokol volt.
- OTT NE - visítottam fel, mikor egy mély vágást próbált lekezelni.
Nyugtatásképpen a combom egy részét simogatta és hideg leheletével próbálta fájdalmam enyhíteni.
- Mindjárt készen vagyunk.
Ordítani tudtam volna. És ordítottam is. Szemem könnybe lábadt és ökölbe szorítottam kezeim. Fekete tincsei arcába csapódtak, szemein mégis látszott, hogy koncentrál. Sikítottam. Folyamatosan beszélt hozzám, de nem tudtam kivenni szavait. Próbáltam nyugtató hangjára ellazulni, de nem ment.
- Levi...!
- Mutasd a karod - tekerte fel az utolsó sáv kötszert.
Vonakodva kinyújtottam véres, sebektől barázdás karom.
- Ó-óvatosan, kérlek... - markoltam a vállába.
Pár pokoli perc után végeztünk.
- K-kész?
- Igen - tette vissza a dolgokat a helyükre.
- Hm.. Én.. m... - próbáltam kitalálni valami ésszerű okot.
Mutatóujját ajkaimra tette, jelezvén, hogy ne mondjak semmit. Örültem, hogy nem kell magyarázkodnom miért vágtam össze magam sokadjára. Mélyet sóhajtva szemeimbe nézett.
- Ez miért jó neked? - hallottam kérdését.
Nem válaszoltam. Úgysem ért meg senki. Arcomat kezei közé vette s tekintetemet kereste. Nem... Én nem bírok a szemeibe nézni.
- Idefigyelj, kölyök. Nem ismerlek. Alig egy napja láttalak először és szinte semmit sem tudok rólad. Lehet, hogy minden elbasztam azzal, hogy hazahoztalak, de a diákom vagy, és a lehető legjobbat akarom neked. Nincs valami rendben. És ezt nem tagadhatod. Ezek után nem. De tudd, hogy ezzel nem érsz el semmit. Csak bántasz egy olyan értékes személyt, mint amilyen te vagy. Nem a sebek, vagy a vér fogja megmutatni, hogy élsz. Minden itt dől el - mutatott a mellkasomra, a szívem helyére. - Egy ember nem akkor halott, ha a földi maradványai elposhadtak, hanem, ha elfelejtik. Ha már nincs ki emlékezzen rá és eltörlődik a neve. Kölyök, ha már van egy ember, aki sírna a temetéseden, már megérte. Mindent. Mindenkinek az életében vannak nehézségek, de nem muszáj egyedül vidd őket. Lehet korai ezt mondjam még, első nap után, de látok benned valamit, ami megkülönböztet a többiektől. Magamra emlékeztetsz. Ugyanolyan önfejű, magányos szaros... Ennek vége lehet. Itt vagyok. Tudd, hogy rám mindig számíthatsz, ha baj van, mert csak a legjobbat akarom neked. Nem foglak egyedül hagyni, mert tudom milyen az. Nem várom el, hogy bízz azonnal bennem, mert ez nem olyan dolog, ami egyik pillanatról a másikra megy. Szeretnék segíteni. És fogok is. Csak adj nekem időt, és együtt mindent helyrehozunk. Majd találsz magadnak valaki olyat, aki mindenkinél jobban szeret és rábízhatod magad. Addig kérlek érd be velem. Csak egy tanár vagyok, aki sokmindent elcsesz, de biztosíthatlak, hogy amíg az én osztályomba jársz, mindig lesz valaki melletted. És kölyök, én sírnék a temetéseden. Pedig utálok. Ne add fel, mert mindig lehet jobb. Rendben van, ha elfáradsz olykor és bizonytalan vagy. Ilyenkor leszek ott melletted. Nem hagylak el, csak engedd, hogy segítsek.
Sírtam. Újra. Miért történik ez? Miért érzek? Bekötözött karjaim nyaka köré fonódtak. Minden erőmmel öleltem.
- Köszönöm, köszönöm - hajtogattam ezerszer.
A hátamat simogatva nyomott egy puszit fejemre.
- Nem kell.
- Miért vagy ilyen kedves velem? -sírtam továbbra is vállán.
- Megérdemled, kölyök - túrt mélyen a hajamba hátul.
- Nem, én...
- De. Te is.
Ujjait végigtáncoltatta kötéseimen, majd mikor elengedtem, felállt mellőlem.
- Üm... Meg lehetne oldani hogy...erről ne tudjon senki?
Válaszképpen csupán bólintott.
- Rettentően sajnálom... - utaltam véres ruháira.
- Örülj, hogy most van ennél fontosabb dolgom is.
Felnevettem. Aranyos férfi. Egy darabig szúrós tekintettel méregetett, majd szemet forgatva lépett a kagylóhoz.
- Hagyd itt. Adhatok kölcsön valami ruhát. Úgyis mosni készülök. Azt fogjak hinni sorozatgyilkos vagy.
- Azokkal a kezekkel ne moss. Átázik és nem fog semmit sem érni.
- Akkor kikapok. Majd megoldom.
- Vigyázz rá. De magadra mégjobban.
- Oké.
Ujjait az ing gombjaira helyezte, majd azokat sorban elkezdte kibontani. Gondolkodtam azon, hogy végignézem ahogy levetkezik, de az nem lett volna túl erkölcsös. A fal felé fordulva vártam hogy szabaduljon meg véres ruhadarabjától.
- Végeztél? - tegeztem le szándékosan.
- Elfordulsz, ha öltözök, de letegezel.
- És? Nem akartam ribancosnak tűnni.
- Tch.
- Keresek egy pólót addig, míg kimosod. Szólj ha-
Felvisítottam. Rohadtul fájt a kezem. Sóhajtott. Már biztos elege volt belőlem. Lenyomott a lehajtott tetejű wc-re.
- Hol vannak a pólók?
- Majd én - próbálkoztam.
- Te ittmaradsz - hagyott ott a véres inggel.
Sietve utánamentem, de már késő volt.
- Levi inkább n-
- Mennyit akarok erről tudni? - emelt fel egy fél üveg whiskey-t.
- Semennyit - vettem ki a Szerelmemet kezéből.
Kikerestem egy fekete pólót a szekrény egyik sarkából és odaadtam.
- Remélem jó rád.
Megvártam amíg átveszi a ruhadarabot majd kimossa ingét és lekísértem.
- Köszönök mindent. Tényleg.
- Nem kell. Ha baj lenne, hívj fel - nyújtott át egy kis cetlit, rajta a telefonszámával.
- Köszi - tettem a farzsebembe.
- Holnap ne késs.
- Nem szoktam.
- Ezt meg sem hallottam. Jóéjt kölyök.
- Vezess óvatosan - mosolyogtam rá halványan.
- Vigyázz magadra - nyomott egy puszit homlokomra, mire halvány pír jelent meg az arcomon.
Biccentett egyet felém, majd autójába beszállva elhajtott. Körbenéztem mit tudok még csinálni a házban majd befeküdtem az ágyamba. Ezer meg egy gondolat kavargott amúgy sem nagy kapacitású agyamba. Féltem? Eleinte biztos. Jobban vagyok? 100% Tekintetem akaratlanul is a sötétben kezemre vándorolt. Mit akar tőlem? Miért viselkedik így? Mi történhetett vele? A párnába fejeltem és próbáltam nem túl sokat törni magam ezen. Szorosan azt ölelve aludtam el. Még nem tudtam mi vár rám.
.
.
.
Kavics, emberek! ^^
Utoljára hosszabb részek jönnek, és nem tudjuk, hogy mennyire van rá igény. Köszönjük a 100+ olvasááást. Ha tetszett, akkor megdobhattok minket egy csillaggal, vagy egy kommenttel, ha érdekel mi lesz tovább. Még egyszer köszönjük és cere van. :3