Right here (Riren - Tanár!Levi x Eren)BEFEJEZETLEN

17.

- Rég láttuk egymást nem, Eren?
Kikerekedett szemekkel bámultam Őt. Valaki mentsen meg. Életem lepergett a szemem előtt.
- Menj innen - küszködtem ki a szavakat.
Közelebb jött ijesztő vigyorral a képén. Természetellenesen fehér haja össze-vissza állt hosszúkás fején, melyből két, émelyítően fekete szemekkel bámult ki. Pupillája szinte elveszett íriszeiben, melyek feketelyukként szívták magukba azt. Markáns arcvonásai jól kihangsúlyozták szeplőit, melyek csupán orra környékén voltak elszórva. Telt ajkait egy újonnan felkerült piercing díszítette. Sokat változott külsőleg az évek alatt. De az aurája ugyanolyan ijesztő és tekintélykérő volt, mint mindig. Könnyeimmel küszködve öleltem át térdeim.
- Hagyj! - sírtam fel. - Hagyj békén!
- Már köszönni sem illik? - lépett közelebb.
- Ne gyere ide! - remegtem. - Levi... Levi... Levi... - hajtogattam nevét.
Velem szemmagasságban guggolt s elvette tenyereim arcom elől.
- Ne érj hozzám! - visítottam hangosan.
Egy gyors és erős mozdulattal lefogta kezeimet és már a földön találtam magam... alatta.
- Ne csináld! - próbáltam kétségbeesetten szabadulni erős markolásából.
- Emlékszel, mint régen... Az árvaházban. Csak most ketten vagyunk - simított a pólóm alá.
- Nem nem nem! - ugrott be az emlékkép a világ legrosszabb élményével. Megerőszakolt.
- Tudom, hogy élvezted a vizsgálatot.
- Gyűlöllek! - sírtam. - Én bíztam benned, de elrontottad az életem!
- Már el volt baszva eléggé - hajolt ajkaimra.
Erőszakosan csókolni kezdett. Minden erőmmel azon voltam, hogy ellökjem magamtól, de nem ment. Könnyeim folyamatosan folytak és minden csontom remegett. Nem. Nem történhet meg újra. Ajtónyilást hallottam.
- Valaki, segítség! - kiabáltam.
Egy ismerős hangot hallottam.
- Eren?!
Pár pillanat múlva egy ijedt Takumit láttam támadóm mögött. Mikazuki búcsúajándékot hagyva szaladt ki a mosdóból otthagyva a teljesen sokkban lévő engem. Megharapott. Nyakamhoz kaptam, a fájdalomtól hangosan felszisszentem. Ujjaimmal letöröltem kisercenő vérem, majd sírva megmentőm karjaiba borultam.
- Köszönöm - bújtam hozzá teljesen.
- Nem kell, Picúr - suttogta fülembe.
Szorosan átölelt, s nyugtatóan simogatott. Ő tudott mindenről. Még régebben elmondtam neki. Könnyeimet törölgetve szipogtam. Mivel nem mozdultam, szó nélkül felkapott a hátára és elhagyta a mosdót. Hajába temetve fejem próbáltam megnyugodni. Elment. Vége. Naruto Levivel és a három osztállyal együtt szaladt hozzánk, hogy megnézzék, mi történt.
- Eren, hova.. - kezdett bele a kérdésbe a fiú aggódó hangon.
Nem reagáltam.
- Kölykök, a buszokra - utasított mindenkit Rivaille.
Azt tették, amit mondott. Szememet megtörölve ugrottam le Takumiról. Hiába szaladnék. Levi kérdései elől nincs menekvés. Elindultam a saját járművünk felé, de amint megjósoltam az oszim megfogta a karom. Vérszagú volt az egész pólóm nyaka. Szerencse, hogy a feketén nem látszik.
- Levi, mindegy - haraptam be ajkamat mielőtt kérdezni kezdett volna.
- Elmondod végre?
- Majd...
- Eren, nem - nézett mélyen a szemembe.
Megrezzentem nevem hallatán. Csak akkor hív így, ha komolyan gondol valamit.
- Maradj itt - ment fel a többiek után, majd jött vissza pár perc elteltével.
- Nem megyünk..? Mindenki vár - dörzsöltem a harapásnyomot.
- Megígértem neked valamit.
- A-az óriáskerék... - néztem rá nagy szemekkel.
- Tényleg felmegyünk?
- Mondtam már, nem?
Megfogta lágyan a kezem, összekulcsolta az ujjainkat és beültetett az egyik kétszemélyes kabinba. Enyhén elnyílt ajkakkal bámultam kifelé a tiszta üvegen, várva hogy elinduljunk.
- Köszönöm - mondtam ki pár perc néma csend után.
Halvány mosoly után megsimította a hajam. Belenézett azokkal az elbűvölő acélkék szemeivel sajátomba, majd homlokon csókolt.
- Üm... - kezdtem az ujjaimat bizgerálni. - Muszáj?
- Szeretném tudni - szavai szinte simogatták dobhártyámat lágyságukkal.
Lassan megnyaltam az ajkaim és belekezdtem. Benne bízhatok.
- Az életem már akkor szarul kezdődött, amikor világra jöttem. Anyukám... Meghalt szülés közben. Apukám öt éves koromig nevelt, ha lehet ezt így mondani, aztán... bedugott egy árvaházba.
Mély levegő után kimondtam.
- Ott találkoztam Vele. Ő...Olyan kedves volt velem - szaladtak könnyek a szemembe. - Adott a reggelijéből, segített megcsinálni a házimunkát és megtanított olvasni. A többiek mindig bántották a fehér haja miatt. De erős volt. És megvédett mindkettőnket. Három év múlva elválaszthatatlanok lettünk. Mint két testvér. De.... - komorult el a hangom. -  Egy délután...
Eddig bírtam. Átültem Levi oldalára és megfogtam a kezét.
- Egy délután fura lett. Nem értettem kis nyolc éves fejjel, hogy mi történik vele. Megőrült. De az a nap más volt. És megváltoztatta az életem. Szokásosan felkeltem, megreggeliztem, elvégeztem a rámszabott feladatokat - emlékeztem vissza az élénken bennem élő eseményre. - Minden hónapban... -csuklott el a hangom. - Egy orvosi vizsgálatra kellett menjünk. Egy vékony fehér pólót viseltem világos rövidnadrággal. Sorban várakoztunk, hogy mi következzünk. Mikazukival együtt mentem be a vastag vasajtón.
Észre sem vettem. Könnyeim halkan folytak, Levi kezét szorítva folytattam történetem.
- A rendelő kicsi volt és sötét, hiába falai fehérre voltak festve. Amiután leültem a nekünk tervezett ágyra... Mikazuki bekulcsolta az ajtót mire az orvos vetkezni kezdett. Nem értettem semmit. Kettőjük között cikázott tekintetem. "Nyugodj meg Renny. Nem fog fájni" - ismételtem el halkan szóról szóra a hét évvel ezelőtti történteket. - Bíztam benne. Rohadtul megbíztam benne - bőgtem fel. - De végignézte. Végignézte ahogy bántanak. Támogatóan átölelte derekam. Nyugtató hangon beszélt hozzám.
- Nincs semmi baj, Eren. Már minden rendben - simogatta hátam.
De én csak sírni tudtam. Hiszen az az orvos elvette a szüzességem. Bemocskosított. Összetört. És Ő nem tett semmit. Nem bírtam abbahagyni a zokogást. Olyan rég óta magamban tartottam... Rázkódó vállaimat védelmezően átölelte erős karjaival és hagyta, hogy kisírjam magam.
- S-Sajnálom - szipogtam orromat fújva.
- Nem kell. Semmi baj.
- Nem akartam, hogy így láss -dörzsöltem a vörös, kisírt szemeim.
- Beszéltél erről már valakinek?
- Üm... Csak Takumi tudja rajtad kívül. Ő volt az, akivel újra akartam élni ezt... az érzést. Segített meggyógyulni. És megmutatta, hogy nem olyan szörnyű azzal, akit szeretsz. Kérlek... Ne mondd el senkinek, amit most hallottál.
- Bízhatsz bennem, kölyök. Nyugodj meg - ölelt át sokadjára.
- Oki... - karoltam át nyakát szorosan.
Vállának dőlve bámultam ki az üvegen.
- Olyan magasan vagyunk - néztem a tájat.
Már legalább öt óra volt amilor leértünk.
"A többiek elmentek a buszokkal az étterembe" - jutott eszembe. Korgott a gyomrom. Olyan hangosan, hogy még Levi is hallotta. Pocimat fogva kerestem pénzt, hogy vegyek valami édességet. Azonban Levi megelőzött, és mielőtt észbe kaphattam volna, már két vattacukorral állt előttem.
- Vattacukiii - visítottam fel, majd elvettem a rózsaszínt. - Te vagy a legjobb ember a világon - ugrottam a nyakába.
Aham. Ennyivel fel lehet vidítani. Elkezdtem befalni a finomságom, miközben Levivel sétáltunk az étterem felé.
- Üm.. Levi... Nincs nálad valami smink? - kérdeztem random. - A buszban maradt a táskám.
- Miért lenne?
- Mert mindenkinél van - adtam az egyértelmű választ.
- Én nem vagyok mindenki és nálam nincs.
Szomorúan hajtottam le a fejem. Sapkámat ráhúztam, majdnem a szememig, hogy ne látszódjon mosottszar kinézetű arcom. Csendben mentünk egymás mellett. Miután odaértünk, Narutohoz ültem, elmeséltem nagyjából hogy mi történt és bekajáltam. Evés után visszamentünk a szállásra, ahol egységesen vártuk már a szabadfoglalkozást. Épp elmenekültem volna mindenki elől, amikor valaki elkapta a karom és maga elé fordított.
- Szia CukorTündér - mosolyogtam az előttem álló Narutora. - Van valami baj?
- Nincs. De ezt nem tudtam eddig odaadni - nyújtott felém aranyos mosollyal egy nagy unikornisos lollipoppot.
- Jujca köszönöm-vettem át édes kincsemet majd nagy puszit adtam kerek arcocskájára. - Aannyira ari vagy - fanoltam. - Mesélj, mi volt?! Megcsókolt?! - támadtam le egyből kérdésekkel.
- MI?! Nem! - vágta rá pirulva. - Nem volt semmi... - motyogta el a végét.
- Nem hiszem én azt - húztam fel Levivel közös szobánkba. - Vedd le a cipőd és a kabátod. Muszáj rend legyen, mert kinyír - utaltam szobatársamra, aki nem volt bent.
- Ki fog megölni és miért?
- Levi. Az oszim - vigyorogtam.
- T-ti már..? - nézett rám nagy, csillogó szemekkel.
- Jó is lenne...- dobtam fel magam az ágyra. - De csak elcseszte a szobafoglalást. Nem jutott hely. Ezért vele alszok majd. Hát nem tökéletes?
- Pff. Mázlista.
Felfeküdtünk a matracra és egymásról kérdeztünk. Megtudtam, hogy neki is meghaltak a szülei, és nevelőknél lakik. Az apja egy iszákos görény. Az anyja pedig jófej. A Starbucksban dolgozik és imád enni. Bírom ezt a srácot. Kurvára. Én is elmeséltem amit normálisnak találtam és zabáltunk. Biztos híztam vagy két kilót. Hatra lementem Christával meg Ymirrel összedobni valami vacsorát. Amíg ők megterítettek, addig én összeszedtem a melegszenyának valókat és miután kettőt benyomtam titokban,  megcsináltam a többiekét. Egész végig gondolkodtam. Én azt hiszem... Szerelmes vagyok az osziba. Amióta csak ismerem, mindig segít nekem, törődik velem és biztonságot ad. Hogy mondjam ezt el neki...? Mit fog rá reagálni? Miután a lányok felmentek összeszedni a népet, zsebre vágott kézzel kimentem. Nem bírtam tovább. El kellet mondjam.
- Üm... Levi?
- Mi az kölyök?
- M-Mondanom kell valamit - tördeltem ujjaim.
- Valami baj van?
- Én... Szeretlek.
.
.
.
Kavics, emberek ^^
Ögen új réész. Sajnáljuk, ha most kicsit lassabban jönnek ki, csak szeretnénk a lehető legjobbat adni nektek. Reméljük, hogy tetszett, ha igen, dobjatok meg nyugodtan kekszekkel és kommentekkel. Sietünk a kövivel, addig is várjatok ránk és cere van. :3