Right here (Riren - Tanár!Levi x Eren)BEFEJEZETLEN

6.

Jézusom... Én jól aludtam. Szokásosan öt óra pár perckor kigurultam az ágyból, négykézláb összeszedtem a dolgaim, felvettem a gönceimet és negyed hatra már a konyhában csináltam feladatom; megterítettem, vasaltam, letörölgettem. A mosogatás következett volna, de egy dühös hang megakadályozott:
- Eren! - hallottam nevelőanyám ordítását és elgondolkoztam mégis mifaszt csináltam rosszul.
- I-igen?
- Mit mondtam, melyik inget kell kivasald?!
- A... a lilát nem...? Nem...?
- Nem! - csapkodott meg.
Védekezőleg feltartottam kezeimet, de belül úgyis tudtam, hogy nem érek vele semmit. Addig ütögette felváltva a fejem és a hátam, amíg könnyek nem szöktek a szemembe.
- Sajnálom! - kiáltottam remélve, hogy abbahagyja.
- Sajnálod?! Igen?! És ezzel mit kezdjek?!
- Kivasalom a másikat gyorsan! - próbáltam védeni koponyám bekötött kezeimmel.
- Azonnal! - ütött egy utolsót bordáim közé.
Könnyeimmel küszködve vasaltam ki a babarózsaszín ingét, majd a fotelre tettem. Kimentem volna a házból, ha nem szól utánam.
- Ha végeztél az iskolában takarítsd el ezt a mocskot, mert holnap hazajön Zeke.
Istenem... Csak őt ne... (írói megjegyzés: itt nem úgy néz ki, mint a mangában/animében, részletekkel később). Most mondanám, hogy hiányzott, de inkább kínozzanak halálra Justin Bieber-rel, mint vele töltsek egy napot. Ilyenkor örülök, hogy esténként dolgozok.
- Jó... Szia - próbáltam szabadulni.
- Viselkedj és ne öld meg az embereket a jelenléteddel.
- Igyekszem... - válaszoltam halkan majd táskámat felkapva elhagytam a házat.
A földet bámulva tettem meg a szokásos utat, miközben próbáltam nem elüttetni magam. Mindenem rohadtul fájt a tegnap miatt, plusz a fejem is sajgott Marianak köszönhetően. Húsz perces késéssel besétáltam az osztályba, ahol nem találtam senkit. Két lehetőség volt. Vagy mindenki meghalt egy tömeggyilkosságban, vagy elhúztak valahová, természetesen nélkülem. Túl nagy boldogságom lett volna az elsőből, ezért maradtam az utóbbi esetnél. Ahogy a padomhoz értem, egy cetlit találtam. "Lementünk a zöld udvarra. ~Levi" Zöld udvar, mi? Az füvesudvar, oszi - mondtam magamban, majd fájó lábbal a lépcsőhöz vonszoltam magam. Esküszöm, csak egyetlen pillantra bambultam el. Azon kaptam magam, hogy kicsúszik alólam a talaj és...
- Bazdmeg kölyök, mindig el kell ess?
- Bocsika - vakartam a fejem kínosan nevetve miközben hagytam, hogy Levi megtartson. - Nem szándékos volt.
- Nem volt elég a tegnapi? Hova mész?
- A füves udvarra.
- Miért?
- Te írtad - néztem rá furán.
- Mit is írtam pontosan?
Felvontam a szemöldököm és a kezébe nyomtam a narancssárga post-it-et.
- Komolyan azt hiszed, hogy úgy írom alá, hogy " Levi"? - nézett rám, mintha azt mondtam volna, hogy tegnap szültem meg.
- Öm... Mivel ez a neved?
- És nem megmondtam például, hogy ne tegezz?
- De én különleges vagyok, Levi. Nya, megyünk füvezni az udvarra?
- Nem...
- Levi, van kedved kávézni?
Nem válaszolt, ezzel megsértve engem.
- Hmpf - húztam fel az orromat, mire felkaromtól fogva a termek irányába vezetett.
- Ká-vét a-ka-rok.
- Nem kapsz, mert egy sza-ros kö-lyök vagy.
- Volt nekem, csak már kihűlt - hajtottam le szomorúan a fejem.
- Erről nem tudok semmit és nem is akarok. Összevont óra lesz. Gyerünk - kezdett el a termek felé húzni.
Mikor felértünk az osztályba egyből leültem az utolsó padba és vártam mi történik. Próbáltam feltűnésmentes maradni, de ahogy letettem a seggem arra a retkes székre, hát mi történt? Nem felszakadt a sebem? Deee. Felsikkantottam a fájdalomtól mire mindenki rámnézett.
- L-Levi...!! - utaltam véres nadrágomra.
- Mivan Eren, megjött?- szólt be Lófej egyből.
Nem, most sem hagyhatta ezt ki. Hatalmas poénjára minden szempár (amik még nem tették volna meg) rámszegeződött. Én meg csak szorítottam a combom hátha eláll a vérzés.
- Mit nézel, bazdmeg anyád?! - kiáltottam az egyik ismeretlenre, ugyanis három kilencedik osztály indult és egybevont óránk volt.
Beharapott ajakkal vártam, míg valaki segít.
- Mr. Ackerman...!
Nem kell mondjam, erre rögtön hátrakapta a fejét. Könnyes szemmel intettem az ajtó felé. Megvártam amíg idesiet és segít nekem.
- Nagyon fáj - suttogtam mikor kivitt a teremből.
- Lemegyünk az orvosiba. Csak ne erőltesd.
- Ne ne! - sikítottam fel hirtelen - Jól vagyok. Menjünk vissza. Sajnálom.
- Mi bajod van az orvosokkal? - méregetett furán.
- Semmi - vágtam rá talán túl gyorsan miközben a sebet szorítottam.
- Amíg nem hozódott fel a téma, nem ilyen voltál.
- Visszamegyek - próbálkoztam megszabadulni az orvosi szoba meglátogatásától.
- Így nem.
- Már sokkal jobban érzem magam. Tényleg, semmi bajom.
- Eren, vérzel, és nem érdekelnek a kifogások.
Elkezdtem szaladni. Amilyen gyorsan csak tudtam. Én biztos nem megyek be az orvoshoz. A kezemet a sebekhez szorítva futottam az iskola kapuja felé. Meglepetés. Utolért. Elkapta a vállam és maga felé fordított. Nem néztem a szemébe, de biztos vagyok benne, hogy jobban is jártam így. Veszekedtünk. Nem keveset. Nagyjából annyiból állt az egész, hogy én próbáltam meggyőzni, hogy jól vagyok, de nem hagyta magát. Végül ledobtam magam a lépcsőre. A fájdalom borzalmasan szétszedett. Szarul éreztem magam, szédültem. Mondjuk lehet közrejátszott a rendszertelen étrendem is.
- Üm..Levi, nyugodtan visszamehetsz - néztem rá tanáromra.
- Majd veled. Ne szarakodj, és legyünk túl rajta, mielőtt teljesen átvérzed mindened.
- Mondtam, hogy nem megyek be. Ne kezdjük elölről, kérlek.
Mélyet sóhajtott, és valahol belül már éreztem, hogy mi fog következni. Elhatároztam, hogy bármit is fog mondani, nem engedek. Ránéztem. Valami mintha megváltozott volna rajta. De nem tudtam mi.
- Kölyök. Úgy tűnik nem értetted meg tegnap eléggé. Nem fogom hagyni, hogy olyat csinálj, amit később meg fogsz bánni.
Nem értettem mire célzott, de nem szakítottam félbe. Elengedett engem, és felhúzta inge ujját a bal karján. Elnyílt szájjal bámultam csuklóját. Bárhonnan felismertem volna őket. Vágás hegek voltak. Régiek, de még jól látszódók. Lassan végigsimítottam rajtuk két ujjammal. Nem értettem miért csinálta ezt. Alig ismerjük egymást, de egy ilyen személyes dolgot árult el magáról. Elhúzta a kezét, és visszaigazította rá a ruhadarabot.
- Miért csináltad? -néztem egyenesen a szemébe. - Hisz' olyan tökéletes vagy...
- Már nem számít. Nem azért mutattam meg őket, hogy ezzel foglalkozz hanem, hogy tudd, nem csak összehordok minden szarságot mikor erről beszélek.
- De számít. És...Tudom hogy nem ismerjük egymást meg minden szar de csak hogy tudd, te is számíthatsz rám.
- Kösz, kölyök. Régen volt már minden.
- Anyám halála is tizenöt évvel ezelőtt történt. Mégis ugyanúgy utálom magam - motyogtam magam elé.
- Nincs miért. Az én anyám is meghalt. Valamilyen betegségben még mikor hat éves voltam.
- De nem miattad. Részvétem.
Biccentett, amivel egyben kívánta viszont s köszönte is meg, majd folytatta:
- Akkor kerültem a nagybátyámhoz, Kennyhez. Szar ember volt, de mégszarabb szülő. Amíg ő elitta a kevés pénzét, addig mindent én kellett ellássak az iskola mellett. Még mindig utálom azt a helyet. A legrosszabb éveimet töltöttem ott. Közkedvelt téma voltam a származásomért és a magasságomért. Akkor ismerkedtem meg Velük. Az egyetlenek voltak, akik mellettem álltak, de elcsesztem. Mint mindent. Végignéztem, ahogy Ő meghal, és semmit nem tettem -szorította ökölbe a kezét.- Akkora már sikerült annyi pénzt összeszedjek, hogy elköltözzek Kennytől és elkezdjem az egyetemet. Végre sikerült leszakadjak róla. Rengetegszer voltam egyedül az idő alatt, de túlléptem rajta. Rájöttem, hogy azzal, hogy tönkreteszem magam nem lesz semmi sem megoldva. És azért vagyok most itt, hogy neked is segítsek. Nem tudom, mi az a szarság, amiért nem akarsz abba a kicseszett rendelőbe bemenni, de ha annyira félsz, akkor megcsinálom én.
A vállától fogva szembefordítottam magammal és mélyen a szemébe néztem.
- Ha valaki, akkor te megérdemled azt hogy boldog legyél, és tökéletes életed legyen. Sajnálom, hogy nem voltam ott. Lehet, hogy akkor nem is éltem, de megoldhattam volna. Úgy utálom ha valaki szomorú - öleltem át szorosan nem törődve a lábammal.
- Előbb magadat szedd össze, utána a többi ráér. Nem tudsz másnak segíteni úgy, hogy te sem vagy jól.
Nem értettem pontosan, hogy a lábamra, vagy másra gondolja, ezért megpaskoltam a combom, jelezve, hogy megmaradok. Felmosolyogtam rá.
- Olyan cuki vagy - nevettem el magam végül.
- Tch. Gyere - forgatta szemét, majd nekem háttal állva kissé leguggolt, hogy másszak fel rá.
- Nem bírsz el. Kövér vagyok.
- Nem kérdeztelek.
- Mondom, hogy meghalsz alattam.
- Most.
- Te akartad - pattantam fel a hátára.
Lassan átkaroltam nyakát és derekát átöleltem lábaimmal. Tarkójába fúrtam arcom és becsuktam a szemem. A világon senkinek nincs ilyen jó illata...
- Rohadtkönnyű vagy. Eszel te rendesen?
- Aha, olyasmi. Nem vagyok könnyű. Szólj, ha nem bírsz.
- Persze - indult meg az épület felé.
Hollószínű hajával játszottam amíg a rendelőig nem értünk. Az ajtó előtt letett, majd rámnézett:
- Megvársz itt?
- Ü-ühüm. Csak siess...
Bólintott és benyitott. Pár perc múlva kijött az orvossal, aki egy furcsa pillantás után eltűnt a folyósón.
- Nem jön vissza?
- Egy darabig még nem. Siessünk.
Nem kockáztatva, bebicegtem majd leültem a fehér ágyra. Elvette az asztalról az előkészített elsősegélyit, s letérdelt elém.
- Mit fogsz csinálni?
- Ugyanazt, mint tegnap. Húzd le a nadrágod.
- De nagyon fáj... - mutogattam el hogy nem tudom levenni.
- Csak bontsd ki. Gyorsan megleszünk.
Féltem. Mekkora újdonság. Honnan tudjam, hogy nem lesz megint olyan?
Mivel látta, hogy nem mozdulok, csak györcsösen kapaszkodok az ágy szélébe megsimította az arcom és biztatóan a szemembe nézett.
- Én...Tényleg...Sajnálom....De..nem megy.
- Nem kell egészen levedd. Csak a térdedig húzd le.
- J-Jó... - tettem ahogy kérte.
Azonnal elkezdte ellátni őket. Csodálatos látványt nyújthattam. Mint egy pokróc amit szétmarcangolt egy macska. Nem is bírtam magamra nézni. Undorító. Pillanatok alatt lecserélte az átvérzett fáslikat és újakat tett.
- Végeztünk? - kérdeztem szememet törölgetve.
- Egy nadrágot kell valahonnan kerítsünk - állt fel mellőlem.
- Ne hagyj itt - ijedtem meg egy pillanatra. - Bármikor visszajöhet. Maradj itt - kérleltem.
- Zárjam be az ajtót, amíg kimegyek egy szerencsétlen nadrágért?
- Kulcsra. De mi van, ha van pótkulcsa...? Inkább veled megyek. Vagy inkább ne is menj sehova.
- Eren.
- Kérlek! - néztem könnyekkel küszködve rá. - Te nem érted-dörzsöltem meg szemeim mielőtt újra sírva fakadtam volna.
- Eltaláltad. Nem értem. Ezért itthagyom a kulcsokat, hogy zárd akkor te be míg jövök.
- J-Jó - vettem el tőle gyorsan.
- Öt perc - ment ki a helységből.
.
.
.
Kavics emberek ^^
Íme, megvan a hatodik fejezet iiis. Tudjuk hogy ez nem a legizgalmasabb rész lett, de azért reméljük elnyerte a tetszéseteket. :3
Nyugodtan csillagozhattok, nem haragszunk meg érte XD
Na ciacia mindenkinek
Cere van :3