//Kóbormacska// befejezett

//17 SOHA//

Sehun szemszöge

Ha most nem utáltatom meg magam vele, és ha soha többé nem fogunk találkozni, akkor miattam fog gyötrődni. Egy ideig. Aztán elfelejtene, talál magának valaki mást, amit természetesen nem szeretnék, de ő boldog lesz. Egy idő után. De addig mindig rám fog gondolni. Úgy kell viselkednem vele, hogy egy életre elege legyen felőlem, hogy minél hamarabb el akarjon felejteni. Nem lesz könnyű. Ahogy ő, úgy én is vonzódom hozzá. Ha nem jobban.
Míg Luhan a cipőjét veszi, én az anyukájával beszélek a bejárati ajtó előtt, hogy mikor és hogy került hozzám.
- Péntek este a barátaim rámbízták, hogy vigyázzak rá, keressek utána a szülőknek, és hát így sikerült. - na jó, nem feltétlenül kerestem az aggódó hozzátartozókat, inkább ők találtak rám, ez már részletkérdés.
- Értem. - nem tudom mi baja van LuHannaka szüleivel, nekem szimpatikus. Legalább is a női fél. Ebben a minutumban nyílt ki az ajtó, ezzel téve láthatóva egy nem túl boldog fiút. - Gyere LuHan! - mosolygott rá az anyukája, majd megindult az autóhoz és be is szállt.
Luhan búbánatos arccal felémfordult.
- Látjuk még egymást? - most jön az, hogy előveszem a nem túl kedves, visszataszító énem?
- Nem tudom. - próbáltam olyan hűvösen beszélni vele, ahogy csak tudtam.
- Nem...nem is szeretnél? - pislogott érdeklődően.
Most visszaadom neki a hazudozást.
- Nem. - a te érdekedben.
- Mi? - a mélybarna, szinte fekete szemek megtelnek könnyekkel. - Mi-miért? - hangja remeg, mintha akármelyik pillanatban berekedhetne.
- Mert nem akarok. - fájnak ezek a szavak. Nem csak nekem, neki is. Minden egyes szavam mély sebet ejt LuHan szívén, ezeket a dövéseket tükrözi az arca.
- Se...Sehun... - a keserű könnyek szép lassan végigfolynak arcán - Ne csináld ezt... - suttogja, közben a zokogás folytogatja.
- Menj! - muszáj ezt csinálnom. Muszáj ezt csinálnom? Igen. Az ő érdekében. Lehet, hogy most milliónyi apró szilánkra töröm a szívét, de ezt a szilánkosra aprózódott szívet egyszer majd valaki összerakja neki. Beleértve annak a valakinek a szívét is. Az a két szív egy lesz.
- Ne... - kezd el a zokogástól rángatózni válla - Ne csináld ezt! - hasamnál marokra fogja a pulcsimat, majd mellkasomra hajtva fejét zokog tovább - Ne hagyj így el! - reméltem, hogy ha egyszer így fog sírni a mellkasomon, annak az okozója nem én leszek. De mégis megtörtént. Én okoztam benne ezt a vihart. Talán egyszer rájön, hogy ennek a viharnak - amiben az ő szíve szenved - a magjában az én szívem van. Mert szeretem. És nem akarom, hogy miattam szenvedjen. Ne azért sírjon, mert kilóméterekkel arrébb, egy másik városban van a szerelme, és hiányzik neki, mégsem találkoznak. Inkább sírjon azért, hogy csalódott bennem. Abból hamarabb fel lehet épülni.
- Menj! - sújom feje felett, mivel még mindig itt zokog, míg az anyja valószínűleg már türlemetlenkedik.
Felemeli fejét, így látom könnyektől összetapadt szempilláit. Nem néz rám, csak pulcsimat fürkészi összeráncolt szemöldökkel.
- Tudod... - szólal meg két szipogás között valamennyivel határozottabban, mint mielőtt kisírta volna magát - Nagyon hülye vagy, ha azt hiszed, hogy ezzel sikerült kiszeretnem belőled. - majd rámemeli könnyeitől piros szemeit. Rájött - Jegyezd meg ezt a szót Oh Sehun: SOHA! - ezzel aprót lökve mellkasomon, megfordult, majd határozottan lépked az autó felé, közben pulóverje ujjával letörli könnyeit.
Beszáll az autóba, nagy ajtócsapódással próbálja levezetni dühét. Az autó kis idő múlva beindul, majd az utca egyik vége felé gurul egyre gyorsulva.
- Gyere vissza! - suttogom szemeimet lehunyva, mikor az autó már láthatáron túl ment - Máris hiányzol.
Bemegyek a házba, a nappali kanapéjára ledobva magam, előveszem telefonom. Mi mást csinálhatnék? Hát megírok mindent a Homokbányába.

"Homokbánya: 69 üzenet"

Fogadott rögtön az értesítés. Hm...

Baekkie: de mondom, hogy véletlen vooooolt!