//Kóbormacska// befejezett

//28 A reggelek a legnehezebbek...//

LuHan szemszöge

Borzasztó íze van a hányásnak. Tudom, hogy ez egy olyan tény, amit mindenki tud, anélkül, hogy elmondanám, de amikor a pillanatban tapasztalod, akkor érdemes említést tenni rá.
Ahogy a keserű és a savanyú íz keveredik a számban, úgy jön rám a következő hullám.
Kora reggel a WC felé görnyedve adom ki magamból mind azt, amit gyomrom nem tűr meg magában.
- Olyan vagy mint az anyád... - szólalt meg anya a kád szélén ülve - Én sem bírom az italt. Bezzeg JiCheol... - kuncogott fel a tegnap estét felidézve. Akármi is volt az...
- Pontosan mi is történt? - nyöszörgöm meggyötört hangszálakkal az ajtófélfát támasztó Sehun felé.
- Az én hibám az egész... - motyogta orra alá, de jól érthetően.
- Ne butáskodj Sehun! Nem vállalhatod magadra az egészet! - rázta fejét anya.
- Jó, de mégis mit nem vállalhat magára? - emelem meg a hangom. Amitől rámjön a köhögés. Amitől rámjön a hányás. Irtó ciki, hogy végignzik ezt a gusztustalan tortúrát.
- Úgy döntöttünk, hogy megünnepeljük az ideköltözésed. Szóval felbontottunk egy bort. - magyarázta anya mikor - egy kis időre - befejeztem a rókázást. Sehun folytatta.
- És én túl sokat öntöttem... - mondta töménytelen megbánással hagjában.
- Sehun, ne így fogd fel kérlek! Mi is ott voltunk. Ha lett volna eszünk, rádszóltunk volna. - ebben a pillanatban JiCheol hangját hallottunk meg a konyhából, amint anyát szólítja, ezzel kettesben hagyva minket.
Mivel egy kicsit jobban érzem magam, a mosdókagyló felé támolygok, hogy kimoshassam számból ezt a pokoli aromát. A tükörbe bele se merek nézni, egyből a tegnap kipakolt fogmosópoharamért nyúlok, amivel végre is hajtom előbbi tervem.
- Én tényleg sajnálom. Azt akartam, hogy jól érezd magad. - állt mögém tisztes távolságra, hogy éreztesse bűntudatát. Mintha egy nem várt kirohanástól tartana.
- Szerinted hibáztatnálak én ilyen apró dolgok miatt? - erre csak vállat von, de engem egy valami még nagyon érdekel - Na és? Jól éreztem magam?
Nem tudom, hogy mi történt tegnap, nem emlékszem az ég világon semmire. De nagyon tartok attól, hogy olyasmiket követtem el, amiket józanon eszem ágában sem lenne.
Halványan elmosolydik, majd beharapja száját. Ajjaj... Nem tetszik nekem ez a semmiből felbukkanó sármosság.
- Azt a tükörtől kérdezd... - értem. Szóval ha szarul nézek ki, az azt jelenti, hogy jól sikerült a tegnap.
Ám Sehun nem pont az arcomra gondolt. A tükörben ugyan egy holtsápadt, harikás szemű, lila szájú LuHan pislogott vissza. De ennek a LuHannak szívásfoltok virítottak a nyakán.
- Jézusom Sehun! Ezt te csináltad? - simítottam végig ujjbegyeimmel a lila pacákon.
- Ch... Ki más? JiCheol?
- Te mégis hogy tudod ezt ilyen könnyelműen kezelni? Hogy fogok ma suliba menni ilyen nyakkal? - kapom fel a vizet.
- Úgy érted abba a suliba, ami már másfél órája elkezdődött? - pillant karórájára.
- Hát ez...fantasztikus. - rogyok a földre.
- Hé, nyugi már! - térdel elém és meleg tenyerét pizsamás combomra teszi - Azt kérdezted jól érezted-e magad. Tegnap este én biztosítottam a jóllétedet.
- És mégis mennyire mentünk messzire? - kérdeztem tőle síró hangon. Bár féltem a választól, de nem kéne kiakadnom tőle. Ami történt,az megtörtént.
- LuHan! Te kinéznéd belőlem, hogy kapok az alkalmon? Hogy olyan teszek veled, amibe józanon nem biztos, hogy még belemennél?
- De hisz kaptál az alkalmon... Hisz kiszívtad a nyakam, nem? - kezdek el félsuttogni, közben mindenre nézek, csak Sehunra nem.
- Semmi sem történt. Ültünk a babzsákban és beszélgettünk. Aztán fel akartán feküdni az ágyra, de egyedül nem tudtál, ezért felsegítettelek. Aztán nem engedtél... - itt megáll, hisz tudjuk, hogy mi következett ezután.
- Szóval csak ennyi? - biztos akartam lenni a dologban.
- Csak csókolóztunk, meg a nyakad volt. - dörmögte mély, nyugtató hangján, majd hirtelen felváltotta egy kicsit vidámabbra - Ja, meg kánkánoztál az asztalon JiCheollal. Nagyon vicces volt. Látnod kellett volna magad. Majdnem leestél! - nevetett fel az utolsó mondatnál.
Kuncognom kellett. Egy olyan arcomat mutattam meg Sehunnak, amit még soha azelőtt nem látott. Ja, mégis. Hisz mikor találkoztunk is részeg voltam... Azt hiszem le kéne állnom az alkohollal.
- Mi a baj? Nagyon elbambultál. - kérdezte mosolyogva.
- Ja, semmi. - rázom meg fejem amint feleszmélek - Csak...kómás vagyok. - dörzsölöm meg szemeim kuncogva.
- Azt nem csodálom. Akkor ma nem fogsz suliba menni?
- Nem. Nem valószínű. - mutattam egy ujjammal a nyakamra - Főleg emiatt nem.
- Gyertek reggelizni! JiCheol istenit csinált.
- Máris megyünk! - szólt Sehun a háta mögé, vagyis az ajtóban kukucskáló anya felé.
- Apropó! Te hol aludtál? Velem? - amikor felébredtem nem volt mellettem, de valószínűleg már itt volt mikor rámjött a hányinger.
- Az hiányzik még... - tiltakozik erősen - Búcsút is mondhatnék az állásomnak.
- Ó...tényleg. De akkor hol?
- Átkéreszkedtem Chanyeolékhoz. Azt hittem, hogy mivel délután csinálták, ezért este már nem fogják. Hát...rosszul gondoltam, szóval ja. Csak azon tűnődtem, hogy vajon miből készült a házuk, hogy az emelet még mindig emelet és nem földszint... - végig kellett gondolnom, hogy mit is mondott az előbb, mert ilyen kómás fejjel igen is nagy 'was ist das' a gondolkodás. De azért elkuncogtam magam, mikor leesett a dolog.
A lépcsőfordulóban már lehetett érezni a finomabbnál finomabb illatokat.
- Céget vezet, épít, szerető férfi és még főzni is tud. Én mondom, ez az arc mindent tud. Ez egy félisten... - számolta ujjain JiCheol erősségeit.
Igaz elnevettem magam gondolatán, de nem sokáig tudott lekötni. Ugyanis ami az ebédlőben elénk tárult, az valami eszméletlen volt.
Porcelántálkák minden mennyiségben, tele finomságokkal, plusz három üres, amire mi szedhetjük a nekünk tetsző falatokat. De miért csak három?
- Ki nem eszik? - tette fel Sehun a kérdést, mintha csak a fejembe látott volna.
- Jaj! Jó reggelt LuHan! - lépett ki JiCheol a konyhából egy babakék-fehér kockás köténykében. Kezében pedig egy telepakolt tányér volt, amit a terítetlen részre rakott - Ez a tiéd. Azt halottam, nem keltél túl jól. Szóval úgy gondoltam neked csinálok más reggelit, kifejezetten másnaposságra. - Sehunnak nem volt igaza. Ő nem egy fél, hanem egy teljes istenség. Majdnem bekönnyeztem, annyira megilletődtem.
- Kö...köszönöm. - ültem le tágra nyílt szemekkel végigmérve a kajától roskadozó tányérom.
- Ugyan... - legyintett, majd még hozzá tette - Csak azt edd, ami ízlik, és vigyázz, hogy ne erőltesd meg a hasad! - mire csak aprókat bólintottam.
Hiába adtam ki a hasam tartalmát tíz perccel ezelőtt, ennek láttán összefut a nyál a számban.
- Wow Főnök! Nem láttam a gondoskodó arcodat...mióta is? Ja, eddig még soha! Lenyűgöző... - jegyezte meg ravaszkásan Sehun, majd sokadjára is elámult a telipakolt asztal láttán.
- Köszönöm Sehun, de a dicséretekért nem jár fizetés emelés. - vágott hirtelen komoly, szinte szigorú arcot, amit egy pillanat alatt felváltott egy sokkal megenyhültebb, mosolygó - Na! Szedj, mielőtt kihűl! - egy biztos: Én is ilyen főnököt akarok!
Megvártuk egymást, míg mindenki szed, majd egy egyhangú 'jó étvágyat!' után nekiestünk a reggelinek.
Igaz a tányéromon lévő telek közül nem mindegyikről tudtam eldönteni, hogy 'ez most mi?', de kivétel nélkül mindent megkóstoltam. Hál istennek nem hiába. Minden nagyon ízlett, még akkor is, ha pontosan nem tudtam meghatározni az ízét. Volt, ami egyszerre volt sós és édes, ici picit keserű, de savanyút is fel lehetett benne fedezni. De ami a legjobban ízlett az a ropogós falatka a mártogatóssal. Na hát az valami mennyei. Nem is kérdés, hogy az fogyott el leghamarabb a tányéromról. De különös módon most nem éreztem úgy magam, mint aki degeszre tömi magát, mint általában. A hasamat még akkor is pihekönnyűnek érzem, mikor a tányér üresen fehérlik előttem.
- Köszönöm. Ez valami isteni volt. - bár nem érzem úgy mintha torkig lennék a kajával, mégis megállok az evésben, mert a két szememmel láttam, mennyire tele volt pakolva a tányérom.
- Na! - törölte meg száját JiCheol ahogy ő is befejezte a reggelijét -Ezek szerint ízlett. Ennek nagyon örülök, egészségedre. - bólintott mosolyogva - Akkor mostmár beszélhetünk a foltokról a nyakadon. - ezzel a mondatával párhuzamban Sehunra nézett, aki emiatt félrenyelt és köhögő rohamot kapott.
- Mi csak... - kezdtem kimagyarázni magunkat, de Sehun átvette tőlem a szót.
- Az ö...izé... - igaz átvette tőlem a szót, de sokkal többet nem tudott mondani - LuHan nem engedett el! - mutatott rám vádlóan.
- Te-tessék? Hogy nem engedtelek el? És az miért ad okot arra, hogy kiszívd a nyakam? - futott hangom az egekbe felháborodásomba.
- Jó, hagyjuk ezt a témát, csak ne veszeke~
- Hogy állhattam volna meg, mikor ott feküdtél alattam, teljesen kiszolgáltatottan?!?
- Ezek szerint olyan lehetetlen egy kicsit is odafigyelni a másik testi épségére? Ha ma már nem is, de holnap hogy fogok így suliba menni?

És a békés reggeli átcsapott egy olasz familia hangerejével megegyező vitába...