//Kóbormacska// befejezett

//19 Rémálom a Han házban//

LuHan szemszöge

A házi megírása után hazaszaladtam, hogy megkérdezzem, visszamehetek-e még egy kicsit. Logikus mi? Ja nem. De olyan jól éreztem magam a szomszéd BamBamnél, hogy maradni akartam még. Anya persze megengedte, miután megtudta, hogy kész a házi, szóval pár perc múlva ismét a szomszéd ajtónál csengedtem.
- Srácok! Hoztam még fel kaját. - nyújtotta felénk a csomagolt nasikat, majd hirtelen visszarántotta azokat - De...csak egy feltétellel. Ha én is maradhatok játszani. Nem sokáig, csak míg Jenniék meg nem jönnek.- sóhajtott színpadiasan.
- Csak ha LuHant nem zavarod. LuHan? Zavar Lisa? - fordult felém BamBam.
- Nem. - már hogy zavarna? Vendég léttemre tiltsak ki egy személyt a saját háza egyik szobájából? Ez hol logikus?
- Ch... Mertél volna igent mondani. - kuncogott, miután a nasikat az asztalra téve lehuppant közénk. A csuklóján szoruló hajgumival felköti frufruját, ahogy én szoktam. Félreismertem Lisát. Azt hittem bunkó. Na jó, ebben nem tévedtem, de neki jól áll. Meg hozott kaját. Rossz ember nem lehet.
De azt hiszem, BamBamről is sikerült előre rossz fogalmat képeznem. A maga módján kedves, megvan a saját fura humorérzéke, amit néha nem értek, de attól még jó fej.
Most egy játékkonzolt nyomnak a kezembe.
- Ö...bocsi srácok, de én nem értek az ilyenekhez. - mosolyogtam kínosan.
- Add! Megmutatom, hogyan kell. - vette el kezemből Lisa - Ezzel mész előre-hátra, ezzel oldalra, le és ezzel ugrasz. - nem tűnik bonyorultnak, de nekem tuti nem menne egy olyan összetett sorozat, mint amilyet ők csinálnak.
- Először megnézem, ti hogy csináljátok, aztán megpróbálom én is.
- Oké, akkor a két játékost kapcsold be. - irányított szakszerűen BamBam.
- Azon vagyok. - majd a "Start" ikonra rányomva elkezdtek játszani. Ketten összefogtak valami kiláthatatlan grafikájú gonosz ellen. Felváltva néztem folyamatosan járó kezeiket és a képernyőt.
Nem sokkal később megjelent felül egy "K.O" felirat, a gonosz felszívódott, ami gondolom a játék végét jelenti. Két-két kézzel összepacsiztak, ugyanis ők nyertek.
- Na? Megjött hozzá a kedved? - fordultak mindeketten felém.
Már nyitottam volna számat, mikor csengettek.
- Ezek Jenniék lesznek. - mondta unott, monoton hangon BamBam.
- Szaladok! - pattant fel Lisa boldogan.
- Jenniék? - fordultam kérdőn mikor kettesben maradtunk.
- Rose, Jisoo és Jennie. Lisával együtt egy négy tagú háremet alkotnak. - forgatja szemeit a fiú. Nem csípheti őket, ezt le lehet szűrni.
- Kinek a háremei? - mosolyogtam pimaszul. Attól még, hogy én a fiúkat szeretem, BamBam még lehet selyemfiú, vagy valami. Mondjuk Lisa kizáró ok. Nem hiszem, hogy az uncsijával...na szóval értitek.
- Hát, nem az enyém. - fordult vissza a játékhoz - Folytatjuk? Mindjárt menned kell haza.
- Persze. - vettem fel a konzolt, majd újból végiggoldoltam Lisa tanításait.
- Menni fog? Figyi! Nem nehéz. Majd ráérzel. - ezzel el is indította a játékot. A felállás ugyan az volt, mint az előző játszmában. Ami azt jelenti, hogy az én karakterem egy rózsaszín miniszoknyás ogrelány. Guszta.
- Hé! Nekem a karakteremet mikor lehetett volna átállítani? - annak a lénynek nagyobbak a szemfogai mint az én rudim.
- Késő. Lisa ezt válsztotta magának. - kuncogott szerencsétlenségemen.
- Ez nem ér. A te karaktered sokkal menőbb. Egy vállas férfi kék ruhában. Még palástja is van. Ez már több a soknál. - durciztam be kicsit rátetézve.
- Mi lenne, ha a hiszti helyett mondjuk játszanál? - löki meg térdével az enyémet.
Beletörődve karakterem kinézetébe teljes erőbedobással próbáltam a játékra koncentrálni. Végül is BamBam már jártas ebben, gondolom nem miattam nyertünk.
- Szép volt! - tartja fel ugyan úgy pacsira kezeit mint Lisának. Miután realizálom, hogy velem is pacsizni akar, és nem csak reflexből csinálka, belecsapok kezeibe. Nem csattant nagyot, de jól esett, így a "küzdelem" végére.
Visszahelyezkedtünk alap ülőhelyzetünkbe, majd megszólal.
- Na és, te hogyan állsz a lányokkal. - hülye vagyok, ha úgy érzem BamBamben a végtelenségig megbízhatok?
Nem sok ideje ismerem ilyen közelről. Szinte egy fél napja. De ez a fél nap olyan jól telt, mintha már legalább három éve legjobb barátok lennénk.
- BamBam. Elárulhatok egy titkot neked? Még a szüleim sem tudják. - biztos hogy el akarom neki mondani? Igen. Egy titok lesz az, ami miatt el fog kezdődni ez a barátság.
- Nyugodtan. - nézett rám kicsit tartva a titkomtól. Fogalmam sincs, hogyan fog reagálni. El fog taszítani magától? Vagy össze-vissza fog ölelgetni, hogy "milyen büszke rám", és társai?
- Bam... - összeszorított szemmel mondom ki a következő mondatot - Én a fiúkat szeretem. - semmit nem érzékelek. Nincsenek ölelő karok körülöttem, sem hátamon, ahogy épp kitessékel a házból. Lassan kinyitom egyik szemem, majd méglassabbam a másikat is. BamBam nyugodtan mosolygó arcával találom szemben magam.
- Mi az? Miért mosolyogsz így?
- Hát, nagyon nem lepődtem meg. - ezt meg hogy érti? - Egyáltalán nem úgy viselkedsz mint egy "normális" fiú. Úgy értem, különleges vagy. A legtöbb fiú elkezd udvarolni Lisának. Te inkább tűröd a pikáns megjegyzéseit, ellenben a többi fiúval, akik ezt kihívásnak veszik, és nem koptatásnak. És hát, lássuk be, nem vagy egy férfias jelenség. - kössz - Makulátlanabb az arcod bármelyik lányénál. - hát, ha önbizalomra van szükségem, mostmár tudom kihez kell jönni.
Viszont sajnos azt is tudom, hogy most hova kell menni. Az a hely a szomszéd ház, a sajátunk.
- Majd egyszer átjöhetnél te is. Nem lakom túl messze. - nevetek föl, majd véve a poént, BamBam is.
- Okés. Suliba hánykor szoktál indulni?
- Változó. Ja! Megvárhatjuk egymást. Akkor mehetünk együtt is.
- Az utolsó óránk tesi lesz, akkor jöhetünk is együtt. - logikáztuk ki a holnapi tervet. Szinte egymás fejébe láttunk.
- Wow! Elválaszthatatlan barátok! - emelem pacsira kezem, kissé túlságosan eltúlozva a dolgot. Normális esetben nem közeledne ennyire egy fiú egy másikhoz. Ugye nem érti félre?
Belecsap a feltartott kezembe, majd feláll.
- Kikísérlek, jó? - bólintással jelzem, hogy már rég elfelejettem a bejárattól idevezető utat.
A lépcsőn lefelé haladva elgondolkodom azon, hogy ez így túl szép. Minden túl jól alakul. Gyanús, hogy nemsoká a nyakamba fog szakadni minden szar. Ha nem is minden, de egy jó adag. Sajnos jók a megérzéseim.
Az ajtóban lepacsizva elbúcsúzunk. Lassan, de annál boldogabban lépkedek a járdán.
Egy pillanat. Milyen autó áll a házunk előtt? Vendégünk van?
Az ajtót halkan kinyitva, belépek.
Szívem kihagy egy ütemet, ereimben megfagy a vér, lábaim elgyengülnek, mikor anya hangját hallom a hálójukból.
De ez nem beszédhang. Ezek nyögések. És ami a legjobban fáj:
Ezek nem az apa cipői, az nem apa kabátja, utazótáskának nyoma sincs. Nem apa van vele a hálóban.
Zúg a fülem. Nem hallok mást, csak anya kéjes hangját. Ez olyasfajta hang, amit az ember sohasem akar megtapasztalni.
És ekkor, a legrosszabb mommentumban, nyílik az ajtó, és utazótáskával vállán megjelenik mögöttem a férfi, akire gyerekkorom óta felnézek: apa.