//Kóbormacska// befejezett

//31 Jó éjt!//

Sehun szemszöge

Csak feküdtünk az oldalunkon, néztünk egymás szemébe és nem érzékeltünk sem időt, sem teret.
- LuHan... - szólaltam meg suttogva.
- Igen?
- Azt hiszem, túlságosan beléd szerettem.
- Ez csak akkor lenne baj, ha én nem érezném ugyanezt. - mosolyodott el halványan.
Én is elmosolyodtam mondatán, és abban a pillanatban úgy éreztem, én vagyok a világ legboldogabb embere.
- LuHan...
- Igen?
- Amikor rámnézel, vagy a hangodat hallom, de még ha csak egy légtérben vagyunk, úgy érzem, a szívem ki akar szökni a mellkasomból. Tudod merre húz olyankor?
- Hova?
- Hozzád.
És továbbra is csak néztük egymást, de cseppet sem unatkoztunk.
- Sehun... - ezúttal ő szólalt meg.
- Igen?
- Amikor veled vagyok, sosem tudok tisztán gondolkodni, és mindig hülyeséget csinálok, vagy magamból csinálok bolondot. Mindig azt érzem, hogy sosem lehetek neked elég jó, mert te jobbat érdemelsz nálam.
- Neeem. Ez hülyeség...verd ki a fejedből. - bújtam közelebb hozzá, hogy az orrunk összeért, ezzel szemeink lehunyására késztetve magunkat.
- Mit tegyek Sehun?
- Miért? - emelkedtem felé, hogy egymásra tudjunk nézni, és a lehető legközelebb legyünk egymáshoz.
- Mostantól egy percet sem akarok nélküled tölteni. Mit tegyek Sehunnie~!
Miért ilyen aranyos? Biztos vagyok benne, hogy direkt csinálja. Meg akar őrjíteni.
- Ez csak akkor lenne baj, ha én nem így éreznék. - ismételtem nem rég elhangzott mondatát - LuHan...
- Igen? - ezúttal nem suttogott, de én még mindig visszafogott hanggal folyattam mondani valóm.
- Nem akarjuk megpróbálni? - húzni szeretném egy picit az agyát, egyébként a nyelves csókra gondolok ez alatt.
- Mit? - kíváncsian cikáztak szeme enyéim között.
- Hát tudod... - harapom be számat.
- Sehun~ bökd már ki! - teszi tenyereit vallaimra, nekem pedig egyre jobban teszenek ezek a pózok.
- LuHan. Csókolózzunk! De úgy igazán... Most már tudod, mire gondolok? - húztam félmosolyt számra. LuHan csak bólintott, majd türelmesen kivárta, míg lassan le nem hajolok hozzá.
Az elején csak lassan mozgattuk ajkainkat, majd ahogy egyre jobban belemélyedtünk, fokozatosan egyre nagyobbra nyitottuk szánkat, míg odáig nem értünk, hogy fogaink összekoccantak. Megálltunk egy pillanatra, de ajkaink szakadatlanul érintették egymást.
- Kezdd el! - leheli ajkaimra LuHan.
- Azt akarom, hogy te kezdd. - mosolyodok el két puszi között.
- De én nem merem. Mi van, ha rosszul csinálom? - kuncogja el magát.
- Mind a ketten először fogjuk csinálni. Tehát benne van a pakliban, hogy én is rosszul csinálom. És mi van, ha mind a ketten rosszul csináljuk? Sosem fogjuk megtudni, hogy milyen egy jó csók. De ez mind sosem fog kiderülni, ha egész éjjel csak fekszünk egymáson és nézzünk a másikat.
- Kezdd te, kérlek! - szakítja meg a szemkontaktust azzal, hogy oldalra pillant.
Feladom a vitát és állát megfogva, hüvelykujjammal végigsimítok csillogó ajkain, mire azok elnyílnak.
Elkezdtem újra közeledni és amikor újból összeértek pánáink, nyelvemet övéi közé dugtam. Kezeit - amik eddig vállaimon pihetnek, nyakam köré fonta. Nyelvével végigsimított az enyémen, majd ő is átcsúsztatja.
Még sosem voltunk ilyen közel egymáshoz. Úgy érzem magam, mintha a felhők között járnék. Sosem akarom ezt abba hagyni. Mindig érezni akarom őt. Ilyen, vagy akár ennél is közelebb magamhoz. Magamhoz akarom láncolni, és a szerelem lakatjának kulcsát a Szajna rózsaszín habjai közé vetni.
És ekkor... Életem legboldogabb pillanatában... Valami megzavar... Valami, amit most legszívesebben a falhoz vágnék... A telefonom csengőhangja...
- Sehun, csörög...a...telefonod. - szuszogta LuHan három csók között.
- Elhiszed...hogy...leszarom? - alig tudtunk egy-egy normális mondatot váltani, hisz folyton ostromoltam szegény pára ajkait.
De sajnos ő eléggé észénél volt ahhoz, hogy eltoljon magától és az éjjeliszekrényről elvéve készülékem, megnézze, ki hív ilyen későn.
- JongIn az. - nyújtja át még mindig pihegve.
- Hello. Miz~ - kérdeztem volna tőle, hogy miért hív ilyen korán, de KyungSoo olyan szinten beleordított a hangszóróba, hogy távolabb kellett tartanom fülemtől a mobilt, avagy tartós halláskárosodásban kellene, hogy szenvedjek.
- SZIA SEHUUN~ - ordítja altikulálatlanul.
- Öhm...szia Kyung... - itt valami bűzlik...az alkohol szag. Még telón keresztül is érezni.
- Bocsi, amúgy, nem akarlak zavarni. Csak tudni akartam, jól van-e az én kis LuHanom. Tudod...nagyon aggódom ám érte. Mintha az öcsém lenne... - én, és LuHan is ugyan azzal a meglepődött arckifejezéssel hallgatjuk részeg barátunk monológját.
- Hát itt vagy! - hallatszik a háttérben JongIn hangja - Ez nem vicces, add vissza a telefonom! - hangja egyre közeledik a készülékhez.
- De szerelmem! Hadd beszéljek az öcsémmel még egy kicsit.
- KyungSoo, te egyke vagy... Na add ide szépen a szerelmednek a telefont. - lágyult el JongIn hangja.
- Á! Mit kapok cserébe? - kérdezi KyungSoo.
- Majd elmondom, most nem, mert mindent hallanak. Köszönöm! - ezek szerint visszaadta - Aijsh ez a fiú... - sóhajtott a készülékbe - Ne haragudj Sehun, de úgy tűnik kicsit túl jól sikerült a vacsora. KyungSoo berúgott, én meg cipelhettem haza a seggét. Itthon meg csak folytatódott az egész, mert megtalálta a dugi pezsgőt.
- Semmi gond. - mosolyodom el szerencsétlenségén.
- Sehun... Őszintén válaszolj, kérlek! Megzavartunk valamit? - hangja készüléken keresztül is érzékelhetően huncut volt, és szinte látom magam előtt azt a ritkán használt, bugyi szaggató félmosolyát.
- Őszintén? Már túl vagyunk rajta. - LuHan és JongIn reakciójára is egyaránt kíváncsi vagyok.
- Mi a!? - háborodik fel hirtelen LuHan.
- És pontosan min is vagytok túl? - JongIn hangja ugyan olyan nyugodt és kimért.
- Az első igazi csók... - jelentem ki, mint egy kisfiú, aki szégyelli bűnét.
- Aaa...kis cukik. Na, nem is zavarok tovább, folytassátok csak ott, ahol abba hagytátok! Jó éjt! - el sem köszöntem, már bontotta is a vonalat. JongInnak tényleg szívügye mások kapcsolatának kialakulása.
Lezártam a készüléket és visszatettem a szekrénykére. Ekkor hirtelen eszembe jutott egy dolog, amit meg kéne még beszélnünk.
- Akkor most már boncolgathatnánk egy bizonyos témát... - látva kíváncsian felvont szemöldökét, folytatom mondani valómat - Mik is ezek a firkák a kezeden? - mosolygok ravaszul. Hiába nem szeretne róla beszélni, én élvezem, hogy zavarban van.
- Irigyeltem Baekhyunt, hogy neki van tetoválása, nekem meg nincs. Ezért csinált nekem tollal. De pechemre a toll alkoholos volt. Szóval rajtam maradt. -
LuHan pont ekkor ásított egy hatalmasat.
- Álmos vagy, pici? - kérdeztem a világ legédesebb és aranyosabb teremtményétől.
- Igen...aludni kéne. De van egy kis gond! - tudtam! Olyan érintetlen, hogy egy ártatlan nyelves csók is felébreszt benne valamit. Most merevedése van és nekem orvosolnom kell szegényt - Egy szót nem tanultam... - ez olyan hirtelen ért engem, hogy beletelt vagy három másodpercbe mire leállítottam a mocskosabbnál mocskosabb gondolatokat a felemben.
- Otthon leszel egy hétig, és még a hétvégén is tudsz tanulni. Nem hiszem, hogy JiCheol leszidna, azért, hogy nem tanultál a pasidnál. - tettem fejem mellkasára. Egyik kezét vállamra tette, míg másikkal fejemet simogatta.
- Nem akarok elaludni... - sóhajt fáradtan.
- És miért nem? - billentettem hátra fejem, hogy több-kevesebb sikerrel rá tudjak nézni.
- Mert onnantól csak egy pillanat az éjszaka, aztán jön a reggel, én meg mehetek haza. - kémlelte a plafont.
- Nem volt elég az itt töltött idő, mi?
- Persze, hogy nem. - pislog le rám mosolyogva.
- Majd megismételjük még párszor, pici. - öleltem át csípőjét.
- Rendben! Lekapcsolhatom a lámpát? - nyúltja kezét az éjjeliszekrényen sárga fénnyel világító lámpa felé.
- Persze. Kapcsold nyugodtan. - helyezkedtem el egy komfortos pózban, amiben el tudnék aludni, de fejem mégis LuHan mellkasán pihenjen.
Ezzel sötétség lepte el a szobát, és nem tudtam, vagy talán nem is akartam másra fókuszálni, mint a szerelmemet éltető szívdobogásra. Nem nevezném gyorsnak, nem is lassúnak, valahol a kettő között.
- Nem vagyok nehéz? - kérdzeztem a hirtelen beállt csöndet megszakítva.
- Ha az lennél sem engednélek. - ölelte át két kezével nyakam.
- Rendben. Szép álmokat! - suttogtam.
- Jó éjt! - vette át ő is a hangerőt.
Pár pecdig nézelődtem a sötét szobában, de nem sokkal később LuHan lélegzetvétele egyenletessé vált, majd engem is elnyomott a mélységes álom.

(...)

- Sehunnie... Vegyél nekem fagyit! - erre a szövegre kezdtem el nyitogatni szemeim. A reggeli kábultságtól nem tudtam azonnal felfogni, mit is motyogott az előbb Lulu, de idővel sikerült feldolgoznom, hogy mi is folyik itt. Megint álmáman beszél...
Sikerül felmérnem helyzetünket és azt kell, hogy mondjam, elégedett vagyok az alvós pózainkkal. Hátamon feküdve észre sem veszem LuHan pihe súlyát, ahogy teljes törzshosszával rajtam fekszik, egyik lábát felhúzta a derekamhoz, másikat pedig enyéim mellett leengedi, karjaival nyakamat karolja át. Kezeim pedig... Nos azok... Jó helyen vannak. ;) Lassan, combjain vezetve végigsimítok rajta, míg el nem érek két térdéig, majd áttérek hátára, onnan pedig dús, de selymes haját kezdem cirógatni. Eleinte ne reagál semmit, majd csak egyik arcáról átfordítja fejét a másikra. Rá kell, hogy jönnöm, így nem fog felébredni, tehát elkezdem - a reggeli reketthez képest - lágy hangon szólongatni.
- Szép jó reggelt, szerelmem! Hátadra süt a naaap! - félsikerrel jártam, ugyanis elkezdett nyöszörögni, megdörzsölte szemeit, majd megpróbált nyújtózni, amivel sikeresen arcon vágott.
- Áucs? - és ekkor... Ekkor nézett rám a tegnapinál ezerszer aranyosabb teremtés. Múlt éjjel azt hittem, káprázik a szemem, annyira édes volt. De most rá kell, hogy jöjjek, nem így van. Ugyanis LuHan reggel szédítően elragadó. Ahogy arcán szétterül a fáradtság kómájának fátyola, magához bilincseli szemeimet, ezzel lehetetlenné téve félretekintésem.
- Jó reggelt Sehunnie! - mosolygott bágyadtan, majd egy szempillantás alatt le is hervadt róla, majd szépen, lassan pofijai felvették a piros színt - M-mondd csak... Mióta fekszem így rajtad? - feltűnően kerüli a szemkontaktust. Megzabálom.
- Nem tudom. Már így ébredtem. - párat bólint válaszomra, majd szépen legördül rólam - Hogy aludtál?
- Mint a bunda. - húzta széles mosolyra száját.
- Örülök neki. - simítottam hátra arcából haját - Mit szeretnél reggelizni? - hajoltam fölé úgy, mint tegnap.
- Nekem teljesen mindegy. - húzza fel két vállát ötlet híján.
- Rendben, akkor rántotta lesz. - pusziltam meg orrát, majd mielőtt reagálhatott volna, LuHanon keresztülmászva elhagytam a szobát.
Elővéve pár darab tojást, kockázott hagymával megsütöttem, kitettem két tányérra, majd szóltam Lulu drágának.

LuHan szemeszöge

Sehunnal ébredni a világ legszebb dolga. A szívem majd kiugrik a helyéről. Bármerre fordulok, mindenhol Sehun holmijait látom, ha csak levegőt veszek, mindenhol az ő férfias illatát érzem. És ami a legcsodálatosabb dolog:
- LuHan! Kész a reggeli~! - ez. Ez az a hang, amit egész életemben szeretnék hallani. Erre szeretnék ébredni és elaludni. Ezt szeretném hallani a telefonban, de ha valami hülyeséget mondd, még azt is szívesen végighallgatom, mert ő beszél hozzám. Ő? Nem, hanem az én Sehunnie-m.
- Megyek~! - mosolyogva bújok ki a forró takaró alól és elindulok a hang, vagyis a konyha irányába - Finom az illata. - szippantottam nagyot a levegőből, mikor elém tette a tányért, rajta a rántottával.
Nem telt sok időbe, be is takarítottuk, bár egy pici hiányérzetünk támadt.
- Miért volt olyan furcsa íze? - tette le villáját Sehun, én persze tudtam, mi a hiba.
- Kihagytad belőle a sót. De megettem mindet, hogy boldog legyél. - mosolyogtam rá, míg ő pár másodpercig csak ledermedve, pókerarccal figyelt engem. Egyszer csak megszólat, én pedig hirtelenjében köpni-nyelni nem tudtam.
- Egyszer úgy is el foglak venni.