Bitches in Bronx

Arrive

Az ideg szétvetett, úgy izgultam. Vajon milyen Ő? Magas, alacsony, csontos, vagy netalán duci, mint én? És a haja fekete, vagy festi?
Végig ezeken izgultam. Igazából rengeteg időm volt rá, majnem 14 egész óra. Ennyi a repülőút otthonról Bronx-ba.
Már a terminálban vártam a csomagjaimra. Meg is érkezett a rózsaszín gurulós bőröndöm a fekete óriási kézitáskámmal. a többi cuccom már egy hete ideért.
Remegő kezekkel mentem a zöld kapu felé. Szememmel csak őt kerestem, vagy valami rá utaló jelet. meg is találtam, egyenesen felém gyalogolt óriási mosollyal és egy kávéval a kezében. A cuccaimat magam mellé ejtve öleltem őt át, amikor összetalálkoztunk.
Végre itt voltam. Annyi hónap szervezkedés után, de végre ideértem. Ő pedig itt várt rám. Pont olyan volt, mint amilyennek elképzeltem.
Most látom Őt élőben először.
Sötétbarna hullámos haj, kreol bőr, óriási barna szemek, fekete bakancs, fekete sort és egy lenge kis világos ujjatlan.
Igen Ő az. A legjobb barátnőm, Natalie Holloway.
Első hallásra mindenki megkérdezte, hogy lehet a legjobb barátnőm, ha még sosem találkoztunk. a válasz kifejezetten egyszerű... Facebook, Twitter, Tumblr és Instagramm. A közösségi oldalak behálózzák a világot. Így beszélhetek egyszerre a távoli családommal és a még távolabbi BFF-mmel.
Én még abba korosztályba születtem, akinek volt gyerekkora. Nem a szaros Ipad/Tablet-en lógtam állandóan. A barátaimmal róttuk a játszótereket, a patakot (amiben jó párszor megfázásig ökörködtünk), az utcákat a faluban. Ó, igen! Faluban nőttem fel. És bárki bármit mond, jobbat el sem tudtam volna képzelni. Persze az ember előbb utóbb másra vágyik, így lettem városi, majd egy másik megyében koleszos. A kolesznak hála pedig megismerhettem rengeteg embert. Ismertem Mexikóit, Peruit, Brittet, Franciát, Hollandot, Törököt és még sorolhatnám. Ezeknek az embereknek hála nyúztam magam és tanultam az angolt. Nekik hála, hogy megismerkedhettem a legjobb barátnőmet, Natalie Holloway-t.
Ha Ő nem lenne , most valószínűleg otthon majszolnám magamba a pisztáciás fagyit, vagy a strandon lennék. Ehelyett a Bronxi repülőtér kijáratánál ölelgetem Natalie-t.
- Hogy utaztál? - Kérdezte lágyan, mire furcsállva néztem rá. - A füll-orr gégészem szerint ne beszéljek túl hangosan, ha meg vagyok fázva, mert csak rosszabb lesz. - Válaszolta meg néma kérdésem. - Na, de mesélj, milyen volt az út? Oh, ez a tied. - Nyújtotta át a kávét. - Sok tej, kevés cukor. A kedvenced.
- A kedvencünk. – Javítottam ki, mire elmosolyodott. – Egyébként köszi. Nem aludtam sokat. Sorozatosztam. Majdnem végig!
Beleittam a kávémba és felvettem a válltáskám, Natalie pedig a rózsaszín bőröndömet kezdte el húzni.
Hogy mennyire utálom én azt a bőröndöt. Bárhogy szeretném, hogy tönkremenjen, sehogy sem akart.
- Igen? - Húzta fel a szemöldökét sejtelmesen. – És mit néztél?
- Lost-ot. – Mosolyodtam el ismét. –Jó mi? Majd' be szartam!
- Te full idióta vagy! – Boxolt lazán a vállba. – Repülőgép szerencsétlenséges sorozatot nézel repülőn?!
- Aha! – Bólogattam lazán. – De nem az Oceanic-kal jöttem!
- Mert nem is létezik!
- ott a pont! – mutattam fél kezemmel és újra a kávémat ittam.

*

Amikor kiértünk a reptérről egy fekete terepjáró fogadott minket. Egy öltönyös fazon elvette a bőröndjeimet és berakta a csomagtartóba.
Natalie-val beszálltunk a hátsó ajtón és bekötöttük magunkat. Csak bámultam ki az ablakon és a várost fürkésztem.

Voltál már valaha itt? – Kérdezte a sofőr.

Nem. Még sohasem léptem át Európa határát. – Néztem rá.

Joseph, Emelie. Emelie, Joseph. – Mutatott be minket egymásnak Natalie, miközben a telefonját nyomkodta.

Joe. – Tartotta hátra a kezét illedelmesen. Lazán megráztam.

Effie. – Mondtam. – Ha Emelie-nek hívsz, többet nem beszélünk!

Rendben. – Mosolygott, majd tovább vezetett.

Natalie-ra pillantottam, ugyanis még mindig a telefonját baszogatta.

Most ne antiszockodj nekem! – Szóltam rá.

Unott fejjel felpillantott, majd elmosolyodott.

Holnapután suli! – Jelentette ki. – És te is jössz. Azt intézem.

Mi? – Ellenkeztem. – Most érettségiztem...

... akárcsak én...

...és nincs szándékom megint gimibe járni!

Pedig megyünk. – Durcásan néztem rá. – Ugyan Effie, csak egy félévem maradt! Azt kibírod! – Sóhajtott. – Mellesleg neked csak ott kell lenned. Nem fognak baszogatni a tanárok.

Remélem. – Sóhajtottam lemondóan.

Én vagyok Natalie Holloway. Ha azt mondom nem felelsz, akkor nem is fogsz! – Mondta fölényesen.

Lemondóan elmosolyodtam. A Holloway családé fél Bronx, sőt, lehet, hogy az egész. Rohadt gazdagok, és ha egy szem lányuk a fejébe vesz valamit, az bizony úgy is lesz.
Natalie, elmondása szerint állami suliba jár, neki semmi kedve a „hülye, fehér, sznob picsákkal" arról beszélni, hogy Zac Efron megint milyen helyes. Utálja a sznobokat. Mindig is utálta. Mellesleg az államiba jár az összes „haverja". Elvileg.
Kiváncsi voltam én, mi ebből az igaz, és mi nem.
Időközben beértünk a „nyomornegyedbe", a villákhoz. Felkanyarodtunk az egyik felhajtón és megláttam a világ legaranyosabb villáját. Natalie igazat mondott. Egyáltalán nem szeretik a fényűzést, bármilyen gazdagok is.