Bitches in Bronx

I'm in pain, so yes, it's painful

XXIV.

Már sírni sem volt erőm, csak bámultam ki a fejemből a sötét szobába. De még ez se ment. Nem voltam felháborodott, se csalódott, csak talán döbbent. Üresen döbbent.

Marcus mellettem békésem szuszogott, az igazak álmát aludva. De én pár napja már nem aludtam, erre a múlt éjjel Gab még rá is segített. Lassan azonban meg kellett adnom magam a fáradságnak. Húzott le a szemem és kezdtem tompa lenni. Csak menekülni akartam a való világ problémái elől, el az álmokba. Azok mindig segítettek, olyan helyekre vittek, ahogy nem voltak az életemet bemocskoló emberek. Vagy ha ige, olyanok voltak, mint régen... a barátaim.

Marcus szorosabbra vette körülöttem az ölelését. Idegesen sóhajtottam. Vele alig foglalkozok. Mindenkit ki akartam zárni a fejemből, hát őt is sikerült. Nem szándékosan.

Megint megmozdult. Fáradtam, rekedtes hangon szólt hozzám.

- Miért nem alszol, Babe? – Dörmögte.

Válaszul csak sóhajtottam és mégjobban belefészkeltem magam a karjaiba. A tűz ropogása a kandallóban megnyugtatott. Mindig is szerettem mamáéknál aludni. Elzárt helyen, a világ végén ahol senki nem találhat meg. Egy kis faluban, a hegyek közt. Számomra ez volt maga a megtestesült mennyország.

*

A telefonom hangos csörgésére pattant ki a szemem, amit azonnal meg is bántam. a fehér falakra vetődő napfény teljesen megvakított.

- Mi a fasz van? – Morogtam és a telefonomért másztam.

Meg sem néztem ki az, csak felvettem. – Igen? – Mérgelődve dőltem vissza Marcus mellé.

- Csá, Puszedli! – Ordított bele egy vidám hang a fülembe.

Legalább 10 másodpercbe telt, míg rájöttem ki az.

- Teeeaaa – dünnyögtem.

- Na vééégree!!!

- Ne kiabálj, - morogtam – kiszakad a dobhártyám.

- Jaja, bocsáss meg Puszedli – vette halkabbra. – Így jó lesz? – Szólt édesen.

- Tökéletes – másztam át a morgó Marcuson és kimentem a folyosóra. – Na, mondd! – Sóhajtottam, leülve ez egyik székre.

- Na, az a helyzet Puszedli, hogy itt vagyok a házatok előtt.. – jelentette be.

- Nem vagyok otthon...

- Helyesbítek, mamád háza előtt. Anyud leadta a drótot.

- Ó. Az már más – pattant ki a szemem, ahogy a bejárati ajtón kilépve megláttam barátnőmet. – Szia!

*

Teával először a suliban találkoztam. Amikor elmondták, hogy ténylegesen így van anyakönyveztetve, hogy TEA a hasam fogtam a röhögéstől. Aztán persze kiderült, hogy még koleszos is lett és szinte magamra ismertem benne. Mondhatnám, ő lett a „kicsi én". Az, akit mindenki szeret – mert engem egy páran azért utálnak. – A zenei ízlésünk is, mint kiderült, ugyanaz, mellesleg a pasik iránti érdeklődése is hasonló volt mindig.