Effie Wood élete fenekestül felfordul, amikor legjobb barátnőjéhez, Bronxba költözik. A magyar lány élete legjobb döntésének gondolja, hisz elmenekülhet a családja és az egyetem elől is.
De vajon tényleg a legjobb döntés volt? A gondok, amik elől m...
- Effie, keljetek ki! – Jött be a szobámba Nat, majd lepődötten állt meg az ajtóban, amikor csak egyedül talált az ágyban. – Hol van Marcus?
- Ott volt tegnap... - kezdtem, de már vagy egy órája csak sírtam.
- Ki? Micsoda? – Jött közelebb és értetlenkedve leült az ágyam szélére.. – Miért sírsz? – Simított végig a hátamon.
- Q, - zokogtam – ott volt... tegnap... a... Pub-ban. Minden kezdődik elölről – borultam bele a karjaiba.
- Nem! – Mondta mérgesen – nem fogom hagyni, hogy összezuhanj itt nekem! Meg ne merd ezt velem csinálni!
*
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Babe... - hallottam meg Marcus szomorú hangját a telefonon keresztül.
- Szia – dünnyögtem bele fáradtan.
- Nat felhívott, - kezdte – azonnal átmegyek!
Ma egész nap az ágyban feküdtem. Nat teledumálta a fejem, és ettől egy kicsit megnyugodtam. Igaza volt. Nem roppanhatok össze ismét, ennyi idő után, hisz... hisz most itt van nekem Marcus is. Ő törődik velem, és a kicsi összetört üvegcipőt kezdi összerakni, újra. Csak miatta tartok ki most. Csak ő adott most reményt. Csak Ő.
- Nem kell – mondtam sóhajtva, elindultam lefelé a szobámból. – Már felöltöztem, és Joenak is szóltam, hogy vigyen át.
- Biztos? – Kérdezte bizonytalanul.
- Persze. Negyed óra és ott vagyok – mondtam, és érződött a hangomon, hogy mosolygok. – Nat jó hatással volt rám.
- Reménykedtem - mondta ő is fellélegezve. – Jólvan, itt megvárlak.
- Oké, szia Marcus.
- Szia, Kicsim – köszönt el és letettem.
A Lépcsőfordulóban álltam, Joe pedig a lépcsőn ülve várt rám.
- Mehetünk? – Fordult hátra.
- Persze, – mosolyogtam rá idegesen – csak még felszaladok a táskámért – mutattam vissza, ő pedig bólintott.
Joe kivette a kezemből a kabátomat és berakta a kalaptartóra. Vártam, hogy kinyissa az ajtót, közben pedig a telefont nyomkodtam. Épp anyától köszöntem el.
- Anya üdvözöl téged is – mondtam, de rá sem néztem.
- Arra nem lesz szükséged – mondta a hátam mögül, mire furcsállva hátrafordultam.
Egy tűt tartott a kezében, majd a hajamat hátrarántva beleállította a nyaki ütőerembe.
