Létezik szerelem első látásra

31.Tévedtem

Egy hét. Ennyi ideje nem vagyok hajlandó vele beszélni. Ennyi ideje próbálom elkerülni, és próbálok kerülni a magyarázkodását. Ennyi ideje történt, hogy Thomas összetörte a szívem...

Ja, hogy miért? A kérdés egyszerű; Anne miatt.

Miután Anne véglegesen ideköltözött, és rá, három napra Thomassal eldöntöttük, hogy megnézünk egy filmet. A felénél járhattunk, mikor Anne nyitott a szobába.

-Szia. -köszönt Thomas.

-Bejöhetek? -kérdezte, de a választ meg sem várva, becsukta maga után az ajtót.

-Thomas, beszélhetnénk? -tette csípőre a kezét az ajtó előtt álldogálló lány.

-Mindjárt jövök. -súgta a fülembe Thomas, majd felállt az ágyról. 

Miután kimentek a szobából, elindítottam a filmet, mert ha már Thomas volt ilyen bunkó, hogy itt hagyott, én is leszek ilyen, hogy elindítom nélküle. Mikor már tíz-tizenöt perce nem jött vissza, elhatároztam, hogy elindulok és megnézem mit csinálnak, amit talán nem kellett volna. Nos, a lávány, ami fogadott, talán egyértelmű volt. Az ágyon ültek, egymás szájába kutakodva. Hogy is gondolhattam volna, hogy nem lesz semmi ilyen? Elvégre kiskoruk óta ismerik egymást, és mióta Anne itt van, egyfolytában Thomas nyakán lóg, most éppen a szájába. Nem azt mondom, hogy tudtam, hogy ez lesz, de reménykedtem benne, hogy nem. És hát, ugye a remény hal meg utoljára, na meg Thomas bejárása a szobámba.. Elmondhatatlanul csalódott volnam. Annyira bíztam benne, annyira reménykedtem, hogy  boldogan élünk, míg meg nem halunk, és semmi ehhez hasonló nem fog történni. De igen. Amint megláttam a képet, ami még mindig előttem van, tudtam, hogy ezt a 'közös jövő' dolgot elfelejthetem. Azt hittem Thomas más, és nem fog átverni. Tévedtem...

(...)

Most éppen a szobámban ültem, mivel éhes lettem, így gondoltam lemegyek a nappaliba. Furcsa módon, ha a nappaliba, vagy a konyhába vagyok, Thomas mindig ott van. Nem tudom, hogy ez most direkt, vagy nem, de kezd idegesíteni, ahogy most is.

-Megan! -kiabálta, miután átléptem a konyha küszöbét.

Basszus, egy hete mondom neki, hogy hagyjon már békén.. Nagyon kitartó vagy Thomas, és ez nagy baj..

-Nem érted? Thomas, nem érted? Nem tudod felfogni, hogy azt akarom, hogy hagyjál békén? Kurva nagyot csalódtam benned. Bíztam benned, érted? És te mit csinálsz? Kicseszettül hátha szúrtál. Hát kösz, de ebből nem kérek.. -ordítottam, a végére pedig épphogy majdnem sikerült elsírnom magam.

-Kérlek, ne haragudj. Hányszor mondjam, hogy sajnálom? Baszki, sajnálom oké? Egy nagy barom voltam. -idegese fújta ki a levegőt, miközben rácsapott az asztalra egy hatalmasat. -Megan. Hányszor mondjam még? Mit tegyek, hogy végre elhidd? Kurvára nem érdekel Anne, csak te. -mutatott rám idegesen, belőlem pedig újra kitört a sírás, mai nap talán már harmadjára.

Miért csinálja ezt?

-Kicsim, kérlek. -jött hozzám közelebb, én pedig csak kezem szám elé téve próbáltam megakadályozni zokogásom, de nem jött össze; hangosan sírni kezdtem, miközben Thomas egyre közelebb jött.

Nem tudtam mit csináljak, annyira nem akartam ezt. Miért kellett ezt csinálnia? Miért?

-Hagyjál már békén! -kiabáltam sírva, majd mellkasára csaptam, ugyanis már annyira közel jött hozzám.

-Ahj. -sóhajtott egyet, aztán kezeimet lefogva szorosan megölelt, így mozdulni sem tudtam. -Sze-ret-lek. -szótagolva suttogta fülembe, mire még jobban sírni kezdtem.

Nem tudom mennyi ideje állhattunk már ott a konyha közepén, de sikerült kicsit megnyugodnom, így Thomas elengedett, mikor ezt észrevette. Persze továbbra sem voltam hajlandó engedni neki, de semmi erőm nem volt eltolni magamtól.

-Megnyugodtál? -simított végig arcomon, így el tudtam lökni magamtól, de nem tartott sokáig, ugyanis ismét magához húzott. -Kicsim, ne basszuk el ezt jó? Minket. Én ezt nem akarom. Nem akarom ezt csinálni, nem bírom elviselni, hogy nem vagy velem, hogy így szenvedsz. Miattam. Sajnálom, egy barom voltam megint. Kérlek. -fogta meg a kezem, miközben könyörögve nézett könnyes szemeimbe. -Kérlek. -suttogta újra.

-Nem. -ráztam meg a fejem, majd legördült az arcomon a sokadik könnycsepp. -Nem. -ismételtem suttogva, miközben lassan eltoltam magamtól a fiút, aki szerencsémre engedelmeskedett.

Szomorúan nézett utánam, miután elkedztem hátrálni, aztán idegesen a sóhajtott, miközben hajába túrt. Nem tudta mit csináljon, amit bevallok én se. Végül a konyhában tartózkodó Will zavarta meg ezt a csöndet, aki eddig csendben hallgatta az eseményeket:

-Hát ez komoly.. Ne itt drámázzatok már, basszus. Kurvára nem vagyunk kíváncsiak a szerelmi életetekre. -dünnyögte.

Pff, kedves 'barát'.

-Háh. -nevetett fel Thomas. -Azt hiszed érdekel, hogy mire nem vagy kíváncsi? Hát pont nem... -a végét már halkan mondta.

Ezen a mondaton biztosan nevettem volna, de most jelen esetben sírni tudnák.

Will motyogott valamit, miközben megforgatta a szemét, aztán felállt az asztaltól és kisétált a konyhából, amit Thomas mérgesen nézett.

-Megan.. -nézett rám Thomas, miután Will kilépett a konyhából. -Szeretném, ha..

-Nem, nem érdekel. -szakítottam félbe, majd szó nélkül felsiettem az emeletre.

Erősen csaptam be magam után az ajtót, majd bedőltem az ágyba, és egy párnába sikítozni kezdtem, mint minden nap. De aztán mindig rá kell hogy jöjjek, hogy ez hülyeség, minek foglalkozok vele, ha ekkora fájdalmat okozott. Miért fáj ennyire, miért nem tudom egyszerűen leszarni? Mondhatnám azt, hogy az idő hibája, később jobb lesz, de ez nem igaz. Azért fáj, mert még mindig számít. Még mindig hatással vannak rám ezek a 'bocsáss meg' szövegei.

A szomorú igazság gondolataimat az ajtómon történő kopogás zavarta meg.

-Hagyjatok! -kiabáltam sírva, majd hallottam, ahogy az ajtó nyitódik.

-Megan. -hallottam meg Gery hangját, aminek talán most örülök a legjobban. -Szia. -sóhajtott, aztán -az ágy besüppedése szerint -leült mellém és kezét hátamra rakta. -Thomas egy köcsög, látod. Majd találsz jobbat.

-De ő volt a legjobb! -ordítottam a párnába.

Sziasztok!
Remélem tetszett a következő rész!
Sajnos nem vagyok otthon, ezért csak később lesz rész. :/
További szép estét/napot! 💕