Létezik szerelem első látásra

57.Ennyi volt

Megan szemszöge
—————————————

– Megan! – kiabált az ajtón túl Lisa. – Engedj be, kérlek.

Odébbgorultam az ajtótól, hogy Lisa be tudjon jönni, ami meg is történt, miután elmotyogtam egy 'Jöhetsz' félét.

– Jézus, Megan. – nézett végig rajtam tátott szájjal. – Mi történt? – guggolt le mellém.

– Szörnyű dolgot tettem. – törölgettem szemeim. – Sosem fog megbocsájtani.

– Ki? Mi? Mi volt Ryannél?

– Épp ez az.. – kezdtem bele újra a sírásba. – Túl sok minden történt ott, amit én nagyon bánok. Azt hittem jobb lesz, hogy majd megkönnyebbülök, hogy azt akarom, hogy Thomas is azt érezze, amit én. De nem jó. – öleltem át Lisát. – Nagyon nem..

– Nyugodj meg, jó? – kezdett bele hátam simogatásába. – Beszéld inkább meg vele, biztos lesz mit mondania neki is. – mondta, mire kikerekedett szemekkel toltam el magamtól.

– Mit csinált? – vontam fel a szemöldököm.

– Majd ő elmondja. Nem akarok beleszólni, de még a vak is látja, hogy egymást szeretitek. Meddig akarjátok még ezt csinálni? Basszus, menj, vesd magad az öleibe, csókold meg, a többit majd intézi ő. Baromira hiányzol neki, ahogy neked is ő. – furcsa volt hallani ezeket a szavakat egy olyan lány szájából, aki Thomas miatt volt lelkileg rosszul. Aki egy hónapja a szemembe hazudott, csak azért, hátha Thomas visszamegy hozzá.

Ez kész őrültség...

– Megyek.. – szipogtam még párat, majd minden erőmet összegyűjtve felkeltem a kényelmes padlóról, és Thomas szobája felé vettem az irányt.

Míg oda nem értem, azon gondolkoztam, mivel állok elé. 'Héj, bocsi. Majdnem lefeküdtem Ryannel, mert te egy barom vagy!' Áh..

De őszíntének kell lennem, akármennyire nehéz is. Elvégre ha minden igaz szeretem őt, és remélem fordítva is így van. Szetetném végre tisztázni a dolgokat, szeretném végre megtudni az igazságot. Szeretnék végre a szomororú igazságban élni, nem pedig a boldog hazugságban. Annyira szeretném rendbe hozni..

Két kopogás. Semmi. Újabb kopogás, ismételt hallgatás. De hát itt kell lennie! Épp adtam volna fel a várakozást, majd sarkon fordulva indultam volna vissza, csakhogy abban a pillanatban nyitódott mögöttem az ajtó. Lassan fordultam meg, majd mikor ez megvolt, csodálkozva figyeltem az előttem álló fiút.

Thomas Smith, meg akarsz ölni?!

Egy szál törölközőben állt előttem, könyökét az ajtófélfának támasztotta, így izmai megfeszültek.

Kurvára dögös volt...

Haja kócosan állt, úgy nézett le rám kékségeivel. Olyan volt a tekintete, akárcsak az óceán. Mély, kék és rejtélyekkel teli. És én.. Én boldogan fulladtam bele, az előző napok, hetek történései ellenére. Ebbe a pár másodpercnél tovább nem tartó szemkapcsolatban nagyon sok minden benne volt. Fájdalom, szomorúság, megbánás, szeretet és végtelenül sok vágy. Vágytam rá, hogy újra megérinthessem, újra beletúrhassak azokba a göndör fürtjeibe, hogy újra egésznek érezzem magam, mellette. Annyira csodálatos volt, aminek egyszer véget kellett vetni. Pontosabban Thomasnak kellett véget vetnie, a legfájdalmasabb hangsúllyal.

– Mit akarsz? – kérdezte unottan, gúnyosan, lenézően, avagy inkább csak el akart küldeni a picsába.

Talán mind benne volt.

Csak én éreztem volna? Csak én éreztem volna azt a parányi, kis szikrát, ami ebben a három másodpercben volt közöttünk? Pedig.. az mondat cseppet sem azt a hangsúlyt ütötte meg, amit a szeme tükrözött.

– Beszélgetni. – fogtam rövidre, mert hangom így is megremegett.

– Persze, oké. Pillanat. – sóhajtott unottan, majd az ajtót rámcsapta.

Miért állok én itt egyáltalán? Miért kéne nekem magyarázkodni? Miért... És akkor nyílt az ajtó, időt sem hagyva nekem. Rendbe akarom hozni! – gondolattal léptem át a küszöböt, majd csuktam be magam után az ajtót.

– Nos. – köszörülte meg a torkát Thomas. – Miről akarsz beszélgetni? Azt hittem már megbeszéltük. Nem vagy a kurvám, nem kell körülöttem rohangálnod, világos. – bólogatott.

– Mih? – néztem rá nevetve, mire homlokát összeráncolva pillantott rám. – Jó hogy nem vagyok a kurvád! Anne a kurvád, nem én. Azt hittem neked fontos.. – kezdtem volna bele, de nem tudtam befejezni Thomasnak köszönhetően.

– Mintha neked annyira fontos lenne. – forgatta meg a szemét. – Összevesztél a pasiddal? Semmi gond, ott a másik csávó, akihez még lehet menni. Mondd, Megan. Ez mire jó? Csak mert tudom, én sem vagyok szent, de legalább te ne lennél ennyire hülye. Ezt akartad hallani? Hm? Kurva szarul esett, mert azt hittem meg tudjuk majd beszélni. De ehelyett elmentél a kis barátocskádhoz és gondolom jól megfektetett. – fonta kereszbe karjait, én pedig lehajtott fejjel, nagyot nyelve néztem újra rá. – Gondoltam.. – nevetett fel gúnyosan.

– Szerintem meg nem csak én szórakoztam.. – utánoztam mozdulatát, így mostmár egymással szemben álltunk, keresztbe tett karral.

Lisa mondatára céloztam; biztos lesz mit mondania.

Szemeit lesütötte, vállait leengedte. Akkor igaz..

– Remélem örült neki.. Biztos várja a következőt, menj, tárt karokkal és lábakkal vár téged. – forgattam meg szemeimet egy gúnyos mosoly kíséretében.

Még belegondolni is undorító. Thomas, pont egy ilyen lánnyal? Na, ne már!

– Megan, abban a tudatban hagytál itt, hogy ami köztünk volt, annak vége. Vagyis nagyon erre célozgattál. Anne felbaszott, nagyon, nagyon. Veled dobálózótt, hogy ne csak te élvezd, én is tegyek valamit azért, hogy neked rossz legyen. Elhiszed, mennyire nehéz volt megállni, hogy ne szagassam meg? Holott tudtam, hogy igaza van. Hogy te jól szórakozol Ryan társaságában, ezzel itthagyva engem. – tárta szét kezeit.

– É-én nagyon ideges voltam rád, Thomas. Annyira, de annyira helyre akartam hozni, annyira akartam, hogy őszinte legyél, hogy meg tudjuk beszélni, de nem, helyette fújtad a saját verziód. Hogy nem teszel olyat, amit nem kéne, meg hogy szarjam le Annet. De nem tudok neked hinni, és... És magamnak se. – hajtottam le a fejem.

– Sajnálom, ennek kurvára nem így kellett volna történnie, de hát. – vont vállat. – Ez van. Menj Megan, hagyj békén. Nem akarok hallani rólad, a Ryanes ügyediről, tedd őt boldoggá, ha ennyire nem bízol bennem. – kezdett felém lépkedni. – Elbasztam, elbasztad.. elbasztuk Megan. – kezét hátamra csúsztatta, elfordított az ajtó felé, és elkezdett tolni, míg én még mindig lefagyva álltam ott, és nem akartam megmozdulni. – Kimennél? Ennyi volt, nem kellett volna nekem se, neked se. Ezt már nem lehet helyre hozni, túl sok a hazugság, nem bízunk egymásban. Hagyjuk ezt inkább. – lökött ki az ajtón, nekem pedig a szívem ha lehet még apróbb darabokra tört.

Az ajtó mögöttem becsapódott, én pedig nem mozdultam. Nem tudtam, nem volt erőm. Hogy tudta ilyen könnyen kimondani? Hogy tudott ilyen könnyen lemondani rólunk? Igaza lett volna? Nem tudjuk helyrehozni?

Fejembe visszhangzott minden egyes szava, de a legfájóbb mégis az az egy volt; ennyi volt.

• • •

hii beauties!
Hoztam a beígért részt, remélem tetszett, annak ellenére, hogy icipicikét összecsapott.

Kíméljetek meg a 'miért nem békülnek már ki?!' kommentektől, ez a csavar kellett, hogy egész legyen.
További szép napot!💕