Létezik szerelem első látásra

46.Akkor te miért?

Megan szemszöge
——————————————

Miután Thomast otthagyva felsétáltam az emeletre, hirtelen elém ugrott az a gondolat, hogy lehet el kéne menni abba a buliba. Nem szeretném cserben hagyni se Shawnt, se Bettyt, mert megígértem nekik, de bevallom semmi kedvem hozzá. Egyedül ahhoz van, hogy itthon feküdjek az ágyba, es azt a már fájdalmasan fehér plafont szuggeráljam. De tényleg csak ehhez lett volna es van kedvem, mellé pedig gondolkodni, es megbeszélni magammal a történteket.

Egy gyors zuhanyzás utan frissen léptem be a szobámba, es valahogy egész boldogan feküdtem be az ágyamba. Mintha nem is történt volna meg ez az egész, sikerült elterelnem a gondolataim valami tejlesen más, jobb dolgorka. Mint például egy szép kis emlékre, anyuval a tengerparton. Vagy ehhez hasolnó csaladi cuccokra. Már igazán hiányoztak, nem beszélve Sheanrol. Újra velük akartam lenni, mert ugy éreztem, ott boldogabb lennék. Ott nem voltak ilyen szerelmi problémáim. Igaz, otthon szét untam a fejem minden percben, de akkor és ott jobb volt. Ritka pillanat volt most, hogy ténylegesen visszasírtam az otthon töltött időket. Pedig mennyire vártam, es vágytam rá, hogy újra itt lehessek. Újra boldog emlékekkel távozzak haza, és vidáman meséljek anyának, miket csináltunk.

Mikor rápillanottam az éjjeliszekrényen lévő digitális órámra, fejbe csapott a felismerés, hogy már rég aludnom kellene. Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem mennyi ideje elmélkedtem.

– Alszol? – egy ajtónyitódást hallottam, mellé tarsult az a jól ismert hang, amit per pillanat még a hátam közepére sem kívántam volna. Majd az alakját is ki tudtam venni, miután beljebb bújt a szobába, hozzáteszem, az engedélyem nélkül.

– Thomas, mit nem értessz azon, hogy hagyj békén? – kiabáltam hisztérikusan. Nem is az zavart már, hogy mit tett. Az zavart, hogy nem bírja betartani a kérésem, miszerint hagyjon békén egy kis időre. Elegem volt abból, hogy az egész napom abból állt, hogy Thomast kerülgessem. Elegem volt belőle.

– Kerlek, beszéljük már meg. – ült le az ágyamra a lábamhoz, ügyelve arra, hogy ne hogy rátegye a seggét a járkáló testrészeimre.

– Amúgy te süket vagy? – ültem fel picit idulatosan. Nem akartam kiabálni, se elküldeni, mert tudtam, minden próbálkozásom sikertelen lenne. – A mai nap folyamán szerintem vagy hatvanszor kiejtettem a számon, hogy hagyj békén. Ez tudod azt is takarja, hogy ne gyere a közelembe. – számoltam az ujjamon az első szempontot. – Ne szólj hozzám – a masodik ujjam is már fent volt. – És hogy kurvára ne gyere be az én szobámba, ha én azt mondom! Remélem sikerült megértened. Viszlát. – hunytam le nehezen szemeim, majd csodálkoztam hogy csöndben vegig hallgatta dühkitörésem.

– Figyelj, én csak meg akartam beszélni ezt az egészet! Te vagy süket, te nem figyelsz rám! Helyre akarnám hozni azt, amit szerintem még meglehet. – kezdett bele monológjába, mire közbe akartam vágni, de annál jobban érdekelt mit is akar kihozni belőle. Ideges volt, látszott rajta. Kezeivel kalimpált, idő közben fel is állt. – Tudom hogy kurva nagyot hibáztam, ezt is elmondtam, de te állandóan azt hajtogatod, hogy fogjam be és hagyjalak békén. – Drága Thomas, hát nem jogosan vágom azokat a fejedhez? – És tudom, hogy most tök pipa vagy rám, mert megígértem, nem lesz ilyen többet, de a francba is, nem akartam! Az alkohol mindenre képes! Ha még nem ittál, és nem tudod pontosan milyen, akkor szerintem fogd be a szád, mert te kurvára nem tudod. – meglepődtem szavain. Ilyet még nem vágtak a fejemhez. Még hogy a pia mindenre képes! Haha.

– Thomas a kurva életbe! Hogy beszélsz velem? Ez csak a te hibád! Ne hogy már engem okolj, mert te hülye voltál megint es lesmároltad azt a ribancot! Szánalmas vagy Smith, és az is maradsz. – kimondtam mindent, amit akkor gondoltam. Nem érdekelt, tudtam hogy a szavaimnak súlya van, ahogy Thomas is tudta. Mégis kimondta azokat a bántó szavakat. Bevallom, rosszul esett, de ez akkor nem tudott érdekelni. A düh uralta testem minden egyes pontját. Úgy éreztem felemészt, és itt helyben meg tudnám ölni.

– Te vagy szánalmas! Itt próbálok már mindent, de túl önző vagy, hogy gondolj másokra is. Nem veszed észre milyen szar ez nekem? Életem szerelme leszar, mert egy köcsög voltam. Tudom, megérdemlem, de igazán elfogadhatnád a bocsánatkérésem. – már normális hangnemben ejtette ki a szavakat, de látszott rajta, hogy ideges.

– Hidd el, nekem szarabb. A tudat, hogy semmit nem tudtam csinálni, és hogy nem én irányítalak. Pedig néha jól jönne, hogy ne csinálj ekkora faszságokat. – forgattam meg a szemem. – Most pedig, elég volt belőled, es az újabb magyarázkodásaidból. Menj ki azon az ajtón, és felejts el! – mutattam a szóban forgó tárgy felé.

– Pfuuu, – vette kezei közé arcát, majd idegesen kifújta a levegőt. Rám emelte dühös tekintetét. Szeme most inkább tükrözte azt, hogy beletörődött, es rám hagyta, minthogy egy újabb vitába akart keveredni. – Oké. – bólogatott. – Megértettem. Csak egyet nem érték. – gondolkodott el.

– Mégpedig? – kérdeztem unottan. Amúgy cseppet sem érdekelt mit akar mondani, vagy mit akar már megint felhozni. Abbam reménykedtem, minél előbb elmondja, annál előbb szabadulok tőle.

– Te miért nem tudod elnézni nekem, ha én elnéztem azt, mikor Ryannal smároltatok? – húzta fel szemöldökét, majd úgy tett, mintha nagyon gondolkodna.

– Istenem Thomas! Hányszor mondjam, hogy Ő smarolt le, és nem én? – tettem arcom kezeimbe. Reménytelen ez a fiú.

– Képzeld, velem is így történt. – nevetett fel gúnyosan.

– Mihh? – szakadt fel belőlem egy erőteljes vihogás. – A szemem előtt csókoltad meg. Te csókoltad meg. Ő csak hagyta. Az első eset lehet úgy volt, hogy ő volt, de itt te voltál. És ne hogy hazudni merj, mert mindkettőt láttam! – emeltem fel a mutató ujjam.

– Akkor te miért hagytad, mikor Ryan a szádba mászott? Ugyan az szerintem. Elnéztem, mert tudom, hogy szeretsz, és véletlen volt. De te is tudhatnád, hogy én is mindennél jobban szeretlek. Véletlen volt. Az eszem lehet element nyaralni vagy fogalmam sincs, nem emlékszem ra. Nem tudom hányszor kell még a szádba rágnom Kicsim, hogy nekem csak Te kellesz! – fejezte be mondandóját, es rám várt. Várt, hogy erre mit lépek. De nem tudtam semmit kinyögni, meglepődtem.

– Menj ki, és hagyj békén. – feküdtem vissza az ágyba. Betakaróztam, a nyakamig felhúztam a paplant, és vártam, mikor csukódik be az ajtó, jelezvén, Thomas megunta és kiment.

Talán egy perc telhetett el, de semmi nem változott. Nem hallottam az ajtó hangját, hogy becsukódik. Nem hallottam Thomas lépteinek hangját, hogy kiballag a szobámból. Minden bizonnyal még bent volt, és állt. Nem akartam megfordulni. Nem akartam a szemébe nézni és megbizonyosodni arról, hogy tényleg itt van még. Nem akartam látni, és nem akartam, hogy lásson.

– Thomas menj ki. – csak reménykedni tudtam benne, hogy itt van még es hallja, és hogy nem magamba beszélek, miközben ő rég kiment.

– Reménytelen vagy. – sohajtott, és most hallottam a lépteit, majd az ajtócsukódást, amit már egy perce akartam hallani. Vegre kiment...

• • •

Heyyy!
Következő rész, ha tetszett
→💬&⭐
Nincs több hozzá fűzni valóm, csak hogy picikét késtem, de remélem kárpótoltalak benneteket egy 1106 szavas kis résszel!
További szép napot!💕