Létezik szerelem első látásra

2.évad 3.rész

Van az a bizonyos pillanat, mikor csak vársz. Vársz, arra, hogy a dolgok megoldódjanak maguktól, mert te már túl erőtlen vagy ahhoz, hogy összeszedd magad. Erőtlen vagy ahhoz, hogy magyarázkodj. Ahhoz, hogy szóba állj bárkivel is, akinek köze van az életedhez bármilyen formában. Nem szeretnél semmit sem csinálni, csak feküdni az ágyban, egy jó forró teával a kezedben és várni. De aztán rájössz, hogy az élet nem így működik. A problémát nem oldódnak meg maguktól – sajnos –, ezért tennünk kell érte. Nos, most éppen valahogy így érzem magam. Sajnos. Thomas a veszekedésünk óta nem jött haza, pedig már éjszaka van. Nem is akar hazajönni? Ezt jól elrontottuk. Miután lefektettem Markot, akit igen későn hoztak haza, visszaballagtam az ágyamba.
Végül álomra hajtom a fejem, azon gondolkozva, hogy elszúrtam mindent. Azt hiszem, meg lehetett volna beszélni higgadtan, de Thomas túl makacsnak bizonyult, és valahogy mindig eléri azt, hogy úgy érezzem, ahogyan úgy akarja. Lelkiismeret furdalásom van. Miért ne lenne? Hiszen megcsaltam. Hihetetlenül rossz ember vagyok. És még magyarázkodni sem kezdtem el, csak hagytam, hogy Thomas irányítsa a beszélgetést, rossz irányba.

• • •

Reggel az ébresztő hangos csipogására nyitom ki a szemem. Miután már tudatomnál vagyok, egyből a mellettem lévő helyet tanulmányozom. Üres. Hát haza se jött? Csalódott sóhaj hagyja el a szám, majd az ágyból kikelve a fürdőszobába ballagok.

El sem hiszem, már felnőttek vagyunk, de valahogy sosem sikerül valami mesésen megoldani a problémáinkat. Ahogyan most se; Thomas elmenekül a gondok elől, itthagyva engem egyedül.

Fogmosás után lelépkedek a konyhába. Ásítva készítek magamnak egy kávét, ami remélhetőleg életben fog tartani, majd a pult felé fordulok, ahol elkezdem csinálni a reggelit.

– Jó reggelt. – az ismerős hang fájdalmasan hasít bele a levegőve, de oly' hirtelen, hogy ijedten megugrok.

Vonakodva megfordulok, és magam előtt látom a reggeli, álmos kinézettel rendelkező férjem. Haja kócosan áll a fején, póló nélkül, egy pizsamanadrágban sétál ki a nappali felől. Hiba lenne nem megnézni hibátlan testét, ezért élek a lehetőséggel, és szinte nyálcsorgatva bámulom. Biztosan észreveszi, mert fejét oldalra biccenti és kíváncsian néz rám.

– Szia. – mondom halkan, tekintetem elszakítva tökéletes felsőtestéről és visszafordulok a reggelink elkészítéséhez.

– Hogy aludtál? – kérdezi kis idő múlva, mire felvont szemöldökkel fordulok felé. A mellettem lévő pult felé lépked, majd meg is támaszkodik rajta.

– Jól. – hazudom. – Te? – nem bírom ki, újra lepillantok mellkasára és hasára. Élesen szívom be a levegőt, mikor tekintetem nyakára, majd fel, ajkára talál.

– Hm, jól. – milyen gyerekesek vagyunk. Ahelyett, hogy bevallanánk egymásnak, hogy még egy éjszaka is igazi kínszenvedés egymás nélkül, letagadjuk az egészet.

Erre csak a szememet forgatom, ő pedig egy lépéssel közelebb jön hozzám. Már majdnem teljesen mellettem van, alig két centi van a könyökünk között. De mikor megkavarom a tálban lévő tojást, hozzá is ér. Sóhajtva fordulok felé, elengedve a villát, mire kíváncsain néz le rám.

– Díjaznám, ha elmennél, hogy tudjam csinálni a reggelit. – mondom végül hidegen, míg ő bólogatva kezd el sétálni az asztal felé. Hurrá. Egy kicsit sem tudok koncentrálni az ételre, ha itt van mellettem. A kötődés továbbra is köztünk van, és valamilyen oknál fogva érzem az elektromos energiát, ami húz minket egymáshoz, és arra késztet, hogy én is ezt akarjam. De nem fogom, amíg meg nem magyarázza a tegnapit, az emlegetésem nélkül. Újra felveszem a villát a pultról és keverni kezdem a tojást, de mikor Thomas keze a derekamhoz ér, ijedtemben felnyögök. Az előbb még az asztalhoz lépkedett, hogy került mögém? – Thomas!