Rebeka
Zavartan nézek körbe a rendelőben és jelentkezem le a recepciós néninél, aki csak közöli velem kicsit sem barátságos hangnemben, hogy foglaljak helyet. Betti csak elhozott a címre és felküldött a 2. emeletre. Mindenféle orvos és kezelés van itt. Én azt sem tudom kihez kell jönnöm. Betti azt mondta, majd szólítanak, le van beszélve, ne izguljak. Leülök az egyik szabad székre és újra körbe nézek. Elolvasok pár „érdekességet" a falakon szereplő plakátokról. Jól kitoltam magammal, de már nem tudom visszacsinálni. Akkor elpattant nálam valami és ez lett a vége. Sajog a jobb kezem, próbálom megmozgatni az ujjaimat, de nem igazán sikerül. Óvatosan az ölembe fektetem a kezem és a másikkal finoman végigsimítok a csuklópánton. Pfú de utálom ezt is! Még csak egy hete hordom, de elegem van belőle. De így jár az, aki összezúzza a kezét, bütykeit, csuklóját. Hat hét ebben a sínben. Még vezetni sem tudok. Majd apától kérek egy automata váltós kocsit kölcsönbe erre az időszakra. Biztos van valami a telepen. Hátradöntöm a fejem a falnak és felváltva mozgatom fel-le a jobb és bal lábam. Nem szeretek várakozni, hozhattam volna valami könyvet, vagy újságot. Már tíz perce várok, mikor nyílik az egyik ajtó és kilép egy „beteg". A recepciós néni közli, hogy mehetek és az egyik ajtóra mutat. Felpattanok a székemből és belépek a szobába. A gyógytornász pont háttal áll nekem az ablaknál, így halkan becsukom magam mögött az ajtót és közelebb lépek hozzá.
- Jó napot kívánok! – köszönök.
- Jó napot kívánok – fordul meg a nő, így szemtől szembe álltunk egymással. Egy ütemet kihagy a szívem és megszólalni sem bírok hosszú másodpercekig. Csak nézek azokba a nagyon ismert kék szemekbe. Hirtelen megrohannak a hat évvel ezelőtti emlékek, az a szinte tökéletes két hónap. Nem tudom meddig bámulhattam, mire képes voltam összeszedni magam.
- Te... - nyögök ki ennyit. Még sem sikerült annyira értelmesre gyúrnom magam.
- Igen, én! Bemutatkoznunk nem kell egymásnak! És tegeződhetünk is szerintem! Kérlek foglalj helyet – mutat székre. Elhalad mellettem és leül egy kis kerek forgószékbe.
- Hogy-hogy gyógytornász lettél? Te tesit tanultál! – foglalok helyet én is. Kezemet az ölembe helyezem. Látom, hogy nézi a csuklószorítómat és a kék-lila kezemet. Majd megrázza a fejét és szigor tekintettel néz rám.
- Szakot váltottam! De most nem azért vagyunk itt, hogy rólam beszéljünk! Téged küldtek ide, hogy helyre hozzuk a kezedet. Mi történt? Előbújt belőled a kick-boxos levertél valakit csak úgy?
- Nem! Zsuzsi! Hisz ismersz! Nem vagyok indulatos!
- Nem ismerlek! Azt hittem ismerlek, de tévedtem! – jelenti ki kegyetlenül – Nem ismerlek! Szóval ne hánytorgassuk a múltnak azt a részét, ne keverjük ebbe a mostani helyzetbe! Ha kérdezek valamit, akkor mondd el! Ne pedig azzal válaszolj, hogy ismerlek! Ezt felejtsük el!
- Rendben! Értem – bólintok és beharapom az alsó ajkaimat. Veszek pár mély levegőt, hogy lenyeljem az ide nem kívánatos mondandómat.
- Tehát mi történt?
- Összezúztam – vonok vállat és még mindig őt nézem. Nem hiszem el, hogy ő lesz a gyógytornászom. Alig változott valamit, csak kicsivel hosszabb lett a haja. Bettit tuti kinyírom, tudja, hogy annak idején mennyire odavoltam érte és mennyire összetörtem mikor véget kellett vetnem a kapcsolatnak.
- Azt látom. De hogyan sikerült?
- Egy autó ablakába ütöttem. Extra biztonsági üveg volt és hát ez lett a vége – mutatom fel a kezem – Azt hittük kiszedtünk minden szilánkot, de egy benne maradt és nyomott egy ideget, ezért nem bírom teljesen mozgatni az ujjaimat.
