Zsuzsi
Beka mellett vagyok mindennap, amint végezek a munkával rohanok hozzá. Betartom a magamnak tett ígéretet és nem alszom többet vele. Már az első éjszakát sem kellett volna. Én is vágyom a szexre, de ő neki ez most fájdalomcsillapító lenne. Nem pedig érzelem. Én meg azt akarom. Éreztem, hogy megsértődött rám, de nem érdekelt. Esténként sokáig vele maradok, ilyenkor beszélgetünk vagy filmezünk. Nem enged több romantikus filmet nézni. Látom rajta, hogy rettenetesen fáj a térde. Nem erőltetem tovább a gyógyszert, meggyőző érveket hozott fel és támogatom benne. Igyekszem mindenféle játékkal elterelni a figyelmét, ami sajnos nem mindig sikerül. Rossz nézni, ahogy szenved, hogy nem tudok rajta segíteni. A krémek és a hidegborogatás semmit sem használ. Többször látom Bekán, hogy könnyes a szeme. Tudom, hogy csak miattam tartja magát, mert nem akar sírni előttem. Ilyenkor odabújok hozzá ő meg szorosan átölel, néha túl szorosan is, de nem szólok miatta. Nem érdekel, csak azt szeretném, hogy neki ne fájjon a térde.
A munkahelyemen, a rehabilitációs intézetben van egy kisebb úszómedence, ahol foglalkozásokat tartanak a kollégáim. Szombat késő délután behozatom Bekát Bettiékkel hogy kicsit kimozdítsam a négy fal közül és a vízben könnyebb neki a mozgás is. Nekem még el kell intéznem pár dolgot odafent, de majdnem elfelejtem, mikor meglátom Bekát a fekete bikinijében. Hebegek valamit, amin ő elégedetten vigyorog, majd belemerül a medencébe. Magamat átkozva megyek fel az irodába a papírokat elrendezni. Mivel hétköznap munka után nem maradtam bent, így most vagyok kénytelen behozni a lemaradásomat. Szerencsére kevesebb, mint egy óra múlva már végezek is és visszamegyek a medencéhez. Táskámat leteszem a medence melletti padra, leveszem a cipőmet, zoknimat és felhajtom a nadrágom szárát. Beka a medence szélére könyökölve nézi végig a műveletet.
- Végeztél? – kérdezi végül.
- Igen, elég volt mára – mondom. Közelebb megyek hozzá és megmártom a lábamat a vízbe.
- Helyes! Bettiéknek írtál, hogy élek és nem fulladtam vízbe? Vagy nem írogattak félpercenként?
- Nem tudom, a táskámban a telefon. Munka közben nem igazán szoktam nézni.
- Értem – mondja és ellöki magát a faltól – Mindennap van itt foglalkozás?
- Hétköznap reggeltől estig, szombaton csak délig, vasárnap nincs. Ilyenkor már senki nem jön ide. Miért? – kérdezem, közben szemmel követem minden mozdulatát. A sérült lábát nem használja az úszáshoz, csak félig kinyújtva tartja.
- Csak kíváncsi voltam mennyire használjátok ki a medencét. Nemrég írtam egy pályázatot hasonlóról, ott nagy szükség volt rá – magyarázza és újra közelebb úszik hozzám.
- Elég jó dolog a medence, sokat segít a betegeken.
- Nem visszük haza? – kérdezi tőlem mosolyogva.
- Nem fér be a kocsiba, sajnálom – guggolok le hozzá.
- Szomorú! – húzza el a száját – Amúgy elég jól áll ez a fehér nadrág neked, majdnem át lehet látni rajta.
- Ez volt rajtam azokon a foglalkozásokon is, mikor te jártál. Egyenruha!
- Tudom, csak akkor nem volt lehetőségem mondani – von vállat, majd kicsit kiemelkedik a vízből és egy puszit ad a számra.
- Azt hiszem akkor ott is hagytalak volna, ha ilyet mondasz – jegyzem meg játékosan – Hogy van a térded?
- Jól, lényegesebben könnyebb itt a mozgás. Máskor is bejöhetek? Itt legalább senki nem bámulja a mankómat, meg a térdemet.
