Rebeka
Nagyon nehéz volt Timi nélkül, hiányzott a nap minden percében. Hiányzott mikor boltba mentem, este az ágyban mellőlem, a konyhába sütés közben. Naponta rengeteg üzenetet váltottunk. Ez így ment majd egy hónapig, utána szép lassan próbáltunk távolodni egymástól. Belevetettem magam a munkába, az autókba, majd Melibe. Nem volt szép tőlem, de kihasználtam. De valahogy el kellett terelnem a figyelmem Timiről. Hetente minimum két napot a teremben töltök, valamikor tényleg csak „harcolunk", valamikor meg folytatjuk a tusolóban. Bettiék lázasan próbálkoznak a közelembe férkőzni, de nekem nincs kedvem hozzájuk. Állandóan faggatnak én meg nem akarok róla beszélni, nem értem miért nem lehet ezt megérteni. Vége és kész! Persze Betti rögtön megkérdezte, hogy akkor most ráhajtok Zsuzsira? Nem, nem hajtok rá. Sem senki másra. Nem akarok most magam mellett senkit. Addig nem míg rendbe nem szedem magam. Míg képes nem leszek önállóan élni. De a vasárnapokat még mindig Timivel töltöm.
A szombatokat általában a kereskedésben töltöm, de ma nem. Szabadnapot kértem apától és inkább itthon vagyok. Elpakolom a dobozaim egy részét, a szekrénybe rendezem a ruháimat, amiket a közös lakásból hoztam el. Nyolc hét után már képes vagyok rá. Holnap meg felviszem Timi cuccainak egy részét, küldött egy listát, hogy mire van szüksége. Megígérte, hogy cserébe elvisz egy nagyon jó helyre, de nem árult el más részletet. Mindig is szerette húzni az agyam. Megunom a pakolást és meg is éhezem, ezért inkább nekiláttam valami ebédet összeütni. Éppen a húst fűszerezem be, amikor csipog a telefonom. Zsuzsi írt, hogy van egy ugyanolyan béna páciense, mint én. Ő is autó üvegbe ütött. Válaszolok neki, hogy remélem nem olyan bunkó, mint én voltam, meg mit keres bent a munkahelyén szombaton 11 óra után. Túlórázik, de mindjárt végez, utána elmegy valahová ebédelni. Egy darabig vacilláltam, majd megírom neki, hogy jöjjön ide enni, éppen főzök, neki is jut. Valószínű ő is bizonytalankodott, mert csak sokára érkezik a válasz, hogy 20 perc múlva itt van. Mosolyogva raktam félre a telefonomat és kezdtem bekeverni a palacsinta tésztát. Lejjebb vettem a gázt, ahogy meghallottam a csengő hangját.
- Szia! Gyere beljebb – nyitom szélesre az ajtót.
- Szia! Köszi – lép be mellettem Zsuzsi és körbe pillant – Kicsit megváltozott mióta utoljára itt jártam.
- Igen, kicsit átalakítottuk, amikor először ideköltöztünk Timivel. De utána vettünk közösen egy lakást és ezt üresen hagytuk, szóval azért ilyen semmilyen– magyarázom és körbemutatom neki a szobákat.
- Mi ez a sok doboz?
- A cuccaim! Tegnap hoztam el a közös lakásból, csak meguntam a pakolást – vonok vállat és a konyhába indulok.
- Mi lesz azzal a lakással? – ül le az asztal mellé.
- Egyelőre meghagyjuk. Félév múlva meg kiderül, hogy Timi, hogy boldogul fent és ha jól, akkor utána eladjuk. Most még megmarad tartaléknak – mondom és közben újra a hússal foglalkozom.
- Mert lehet visszaköltözik? – kérdezi.
- Nem! Nem hiszem – rázom meg a fejem – Szeret fent lenni, jó helyen van. Túl sok rossz érte itt, amiket nem tudott felejteni. Részben ez is közrejátszott, hogy mi... hogy vége lett.
- Szoktatok még beszélni?
- Persze! Jóban maradtunk. Holnap megyek fel hozzá, felviszem a cuccai egy részét.
- Nem furcsa ez nektek?
- Nem! Másoknak az, a külső szemnek. De mi nem csak társak voltunk egymásnak, hanem barátok is. Meg hat évet nem lehet csak úgy semmisé tenni.
- Tudom – jegyzi meg furcsa éllel a hangjában, mire megfordulok. Hosszan tartja velem a szemkontaktust, végül én kapom el a tekintetemet. Látom rajta, hogy azért még benne maradt a szálka az eltűnésem miatt. Ami maximálisan érthető is.
- Sajnálom – húzom el a számat – Jónak mondom a hat évet, igaz?
- Igen! De mindegy – legyint – Mióta vagy te ilyen konyhatündér?
- Háh! Az azért túlzás, de egész jól boldogulok. A baleset utáni gyógyulási időben itthon voltunk Timivel ugye. Unatkoztunk egy idő után és meguntuk a rendelt kajákat. Nekiálltunk sütni-főzni. Az elején eléggé rémes kajákat csaptunk össze, de utána belejöttünk. Meg sokszor vártam őt haza vacsorával, vagy éppen ő engem. Nálatok nincs így?
- Nincs. Én még mindig nem szeretek a konyhába sürögni, Edina meg utál.
- Az nem jó – húzom el a szám és visszafordulok a tűzhely felé – Kérhetek egy szívességet?
- Mondd – áll mellém és nekitámaszkodik a konyhapultnak.
- Ne mondd el Bettiéknek, hogy elhívtalak ebédelni és hogy itt voltál. Nem szégyellem vagy ilyesmi. Csak nem akarom, hogy ezen pörögjenek Adrival. Halálra szekíroznak Timivel így is. Nem akarom, hogy veled is így legyen. Hogy nyaggassanak velem téged!
- Ez egy jó ötlet – bólint mosolyogva.
- Már kérdezték, hogy akkor most rád hajtok-e – pillantok rá.
- Engem is kérdeztek, hogy bepróbálkoztál-e nálam vagy hogy én bepróbálkoztam-e. Mit mondtál rá?
- Hogy hagyjanak békén. Még nem vagyok túl Timin és nincs értelme összekavarni a dolgokat. Te?
- Kb ugyanezt. Hogy te még nem vagy túl Timin és hogy hagyjunk neked időd. Rémesek – nevet fel.
- Azok! Sokszor próbáltak bekavarni nekünk Timivel. Azért zárkóztunk el előlünk. Azért voltam, vagyok kissé ellenséges velük. Nem fogadták el a döntésemet, nem látták, hogy helyrehoztuk Timivel. Ezért mondták azt neked is gondolom, hogy bunkó lettem és furcsa. Pedig csak szimplán velük voltam ilyen.
- Értem. Velem nem voltál, vagy bunkó!
- Bocsánat, hogy ennyiszer emlegetem Timit, nem akarlak megbántani vagy ilyesmi, csak tényleg része volt, illetve valamilyen szinten még most is része az életemnek.
- Semmi gond, megértem!
- Köszönöm! És veletek mi a helyzet? Nem tűnsz felhőtlenül boldognak Edinával. Gond van? – kérdezem és közben teríteni kezdek. Kíváncsi vagyok milyen a kapcsolatuk, nem hiszem, hogy olyan erős, mert akkor ellökött volna magától a csóknál.
- Vannak problémáink nekünk is. Tulajdonképpen nem is igazán illünk össze szerintem. Ő inkább otthonülős, filmezős típus. Én meg inkább csavargós, kirándulós.
- Nincs kompromisszum? Középút?
- Nincs, vagy hát nem találom.
- Te? Te nem találsz? Ő nem? Közösen nem? – nézek rá döbbenten.
- Ő nem igazán. De inkább hagyjuk!
- Persze! Na gyere ebédelni! – ülök le az asztalhoz. Helyet foglal velem szemben és szed a húsból meg a salátából.
- Egész ügyes – bólogat elismerően két falat után.
- Csak egy szimpla fűszeres hús és kukorica saláta – nevetek fel – De ha megeszed mindet, akkor kaphatsz palacsintát is!
- Haha, mint a gyerekeknél! Megveszegetés! De nálam is beválik – kacsint rám. Ebéd után nekiállok palacsintát sütni. Zsuzsi is megpróbálkozik vele, de mindig leragad neki vagy elszakad. Dühösen adja vissza a serpenyőt nekem. Késő délutánig velem marad, bevonulunk a nappaliban és beszélgetünk. Igyekszünk behozni a 6 éves lemaradást. Elmeséli, hogy miért váltott szakot, hogy hozta be a lemaradását az iskolában. Hogy sikerült neki bekerülnie erre a színvonalas helyre. Megküzdött minden egyes sikerért. Mindig is kedveltem benne az elszántságát, hogy ha valamit akar azt mindenáron megvalósítja. Timi is pont ilyen.
