Get Loki'd 2 - A múlt keresése és felejtése

Egyedül

Rohanni kezdtem a földön térdelő Thor felé, otthagyva Jane-t. Csak futottam és futottam, és próbáltam nem arra gondolni, mi történhetett.
Ahogyan egyre közelebb értem hozzájuk, egyre világosabbá vált a helyzet. Nagy lendülettel érkeztem a földön fekvő, holtsápadt Lokihoz.
-Sajnálom sajnálom - hajtogatta Thornak erőtlen hangon.
- Nem tudtál volna várni fél percet? -kérdeztem könnyekkel küszködve, dühösen. - Mondtam, hogy ilyet nem játszunk...
Megfogtam a jéghideg kezét, és a mellkasán lévő sebre néztem. Nem veszíthetem el őt. Ő az egyetlen, az egyetlen ember a világon, aki számít. Az egyetlen.
- Ígérd meg, hogy... - nézett rám. -Hogy nem hagysz magamra.
- Megígérem - mondtam halkan, miközben éreztem, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. - Ha te is.
Erőtlenül elmosolyodott.
- Elmondom atyánknak, mit vittél véghez - szólalt meg Thor. Loki rápillantott.
-Nem érte tettem...
- Ne, ne, ne - hajtogattam, miközben Loki behunyta zöld szemeit és feje oldalra billent. Eddig csak kerülgetett a sírás, most viszont nem tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam. Bámultam az arcát, hátha kinyitja a szemeit, vagy megszólal, vagy...akármit csinál.
Thor üvöltése hasított át a fagyott levegőn. Nem néztem rá. Csak Lokira figyeltem.
- Nem hagyhatsz magamra... - suttogtam neki, abban reménykedve, hogy hallja. Mintha a körülöttem lévő világ megszűnt volna létezni. Csak ketten maradtunk. Csak ő és én.
Aztán mintha megsemmisültem volna. Már nem volt ő. És én sem voltam.
Mert egyedül voltam.

A kezét még nem eresztettem el. Még akkor sem, amikor Thor megpróbált elvinni onnan. Nem érdekeltek a viharfelhők az égen, sem az egyre hevesebben fújó szél.
Thor mondott valamit, de nem értettem. Nem akartam érteni.
Csak bámultam Loki arcát, arra várva, hogy megmozdul.
- Nem hagyhatom itt -mondtam Thornak, olyan halkan, hogy nem tudtam, hallotta-e.
A fejemet Loki mellkasára hajtottam és csak sírtam és sírtam.
- Miért csináltad ezt? - kérdeztem tőle. - Erről nem volt szó. Csak fél percet kellett volna várnod, és én itt lettem volna - mondtam keserűen. - Rohadt fél percet, érted?
Amikor felnéztem, Thor és Jane már nem voltak ott.
Sosem éreztem még magam ennyire egyedül.
Azt mondják, ha meghal valakid, akkor magadat hibáztatod. Úgy érzed, te vagy felelős a haláláért, még akkor is, ha nem tehettél ellene semmit.
Mindig csak a sok ha.
Ha itt lettem volna, nem... nem hal meg.
Ha vele jöttem volna.
Ha nem álltam volna meg pihenni.
Ha.

- Nem is tudod, mennyire fontos vagy nekem.- suttogtam, még mindig abban reménykedve, hogy hallja. - Nem is tudod, mennyire... szeretlek.

Lefeküdtem mellé a földre,
megfogtam a kezét
és álomba sírtam magam.

VÉGE
(folyt.köv)