|All You Need Is Love|√| {JiKook ff.}

♛Capítulo 19.♛

Jimin POV. :

Ijedten fordultam apa felé, minden szó belém rekedt, nem tudtam megszólalni. Némán néztem Őt és Ő is engem, JungKook és Suzy mintha eltűntek volna, nem érzékeltem őket, mintha itt sem lettek volna. Ahogy értetlen, fagyos tekintetébe bámultam megrémültem. Vajon mit hallhatott?
A konyhában lévő levegő egyre jobban csökkent, a mellkasom szörnyen fájdalmas szúrására lettem figyelmes, pánikszerűen kapkodtam az oxigén után.

- Mi történt? - kérdezte lágyan, de ettől a hangsúlytól csak leginkább megrémültem.

- Én... Én. - makogtam, de többet nem tudtam mondani. Tehetettlenségemben az ujjaimat tördeltem, mert ez egy kicsit megszokott nyugtatni, de most nem jött össze.

- Jaj szívem. - Suzy kapott az alkalmon és odaszaladt apához átölelve Őt, miközben ismételten könnyeket ejtett. - Jimin barátja megcsókolt és fogdosott, nagyon megijedtem.

A házban voltaképpen megint csend honolt, egyedül a kinti zajok hallatszottak. Senki nem szólt egy szót sem, Suzy apát próbálta befolyásolni, de apa arcán nem látszott sem a düh, sem a meglepettség. JungKook idegesnek tűnt, kezeit ökölbe szorította, tekintetével ölni lehetett volna.

- Ez nem igaz! - kiabáltam hirtelen megtalálva a hangom. Való igaz, hogy apának nem így akartam elmondani, hogy JungKook az a személy akit szeretek, de ha neki ez kell ahhoz, hogy észhez térjen, hát legyen. - Apa, régóta ismered JungKookot és tudod, hogy Ő nem ilyen. Suzy volt, nem szeret téged, csak kihasznál.

- Miért vagy benne ilyen biztos, Jimin? - kérdezte, miközben átölelte a lányt. Nem igaz, hogy az a dög ennyire betudja folyásolni.

- Mert láttam, mert együtt vagyok JungKookkal és szeret engem, nem tenné ezt. - feleltem indulatosan és az sem érdekelt, hogy így kellett megtudnia. Apa arcán elsősorban a meglepettség látszott, de ez hamar átváltott egy megszokott mimikává.

- Szóval azt mondod, hogy együtt vagytok? - kérdezte mosolyogva, mint aki mindent tudna, kérdésére bólintottam. - Biztos, nem azért mondod, mert Suzynak van igaza és csak védeni akarod Őt?

- Apa! - dobbantottam a lábammal roppant gyerekes módon. Komolyan mondom, mindjárt rámtör egy hisztiroham, ha ez így fog folytatódni. - Nem azért mondom, fogd fel végre, hogy nekem van igazam és nem neki.

Nem mondott semmit, néma csend uralkodott, Suzy sem adta már apa alá a lovat.

- Nézd Kölyök, valahogy Suzy története hihetőbb. - mondta a lányra nézve, aki ezek után gúnyosan rám vigyorgott.

- Mi? Donghae, ezt Te sem gondolhatod komolyan... - akadt ki JungKook teljesen jogosan és még folytatta volna, csak félbeszakítottam.

- Szóval neki hiszel, és nem nekem. Apa a fiad vagyok, Ő meg egy senki, és Te mégis neki adsz igazat. - vágtam hozzá dühösen a szavakat hevesen gesztikulálva. Elegem van belőle, elegem van mindenkiből!
Szikrázó szemekkel néztem rájuk, majd minden további nélkül hátat fordítva, hagytam el a konyhát, majd a házat is. Egyedül a cipőmet kaptam magamra és úgy ahogy voltam egy szál pólóban rohantam az utcára, nem törődve azzal, hogy történetesen szakad az eső. Nagyon mérges vagyok apára, nem tudom felfogni, hogy nem nekem hitt. Azt se tudom merre megyek, az ösztöneimre hagyatkozva haladok előre, eltévedni úgysem fogok, hiszen úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet.
Mire feleszmélek a közeli park egyik padján találom magam bőrig ázva, a gondolataimba merülve. Senki nincs itt rajtam kívül, teljesen egyedül vagyok.
Mégis mit kéne csinálnom? Miért nem lehet hinni nekem? Apának most árultam el a legnagyobb titkomat és nem foglalkozik vele. Hát valóban ennyire szerelmes lenne? Ennyire nem érdekelném? Suzy előtt olyan tökéletesen volt minden, erre jött Ő és felborította a tökéletes harmóniát. Apa minden figyelmét neki szentelte, velem egyre kevesebb időt töltött. Természetesen nem lenne ez gond, de tudom, hogy nem szereti apát, a minap is bizonyította. Lehet, hogy apa halálosan szerelmes, de nekem akkor is kibaszottul rosszul esett. Észre sem vettem, de már könnyeket hullattam, melyek majdan az esőcseppekkel forrtak össze.

- Jimin! - a nevem hallatán hirtelen kapom fel a fejem és a felém közeledő JungKookra nézek. Rajta sincs más csak egy fehér rövid ujjú felső, ráadásul a fehér színű anyag teljesen átlátszott miközben futott, hála az esőnek. Ahogy odaért hozzám, egyből magához húzott egy szoros ölelésre, Én pedig az arcomat a nyakába fúrtam.

- Jól vagy, Chim? - kérdezte, mikor már rendesen vette a levegőt. Nem válaszoltam, hanem inkább mégjobban hozzá bújtam. Hálás voltam neki amiért utánam jött és törődik velem, nála jobb barátom nem is lehetne. - Haza kéne menni, megfogsz fázni.

- Te is. - szólaltam meg rekedtes hangon, majd elválva tőle ránéztem.
Amikor meglátta a sírástól piros szemem, egyből két kezébe fogta arcom és egy lágy csókot nyomott a homlokomra. - Nem szeretnék haza menni.

- Itt azért mégsem maradhatunk. Akkor most menjünk hozzám míg megnyugszol, jó? - kérdezte és mikor bólintottam felhúzott a padról.

- Azért egy esernyőt hozhattál volna. - kuncogtam, miután az eső jobban rákezdett. Az összekulcsolt kezünknek köszönhetően könnyedén magához tudott húzni.

- Nyilván az esernyő érdekelt a legjobban, amikor azt se tudtam merre keresselek. - mondta, miközben karjait szorosan körém fonta.

- De megtaláltál.

- Meg. - mosolygott, majd megcsókolt.
Most már kihúzhatom a listámról az esőben lévő csókolózást a szerelmemmel.