Az ellentétek vonzzák egymást

|22.rész| A régi palota

- K-Kabuto? - nyitottam tágra a szemem - Az a Kabuto?!

- Ah.. mindenki azt hiszi hogy olyan rosszak a lázadók! Nem tudok más törzsben lévőkkel beszélni emiatt. - búskomorrá vált a hangja.

- Ne ne! Várj! Mármint jó értelemben Kabuto! Örülök hogy megismerhetjük egymást! - kínosan mosolyogtam rá.

- Értem, hogy nem akarsz velem beszélni... Egy hercegnőtől ezt nem is várhatom el! Leginkább pont tőled!

- Na várj! Én nem vagyok hercegnő! Azt azért tisztázzuk le!

- Dehogynem! Csak rád kell nézni! Vak az, aki ezt nem látja elsőre. És még gyönyörű is vagy, miért is nem lennél az?

- Öhm.. - itt éreztem ahogy fülig piros leszek. Mondjuk ki, cseresznye vagyok..

- Csak az igazat mondtam! De nem emlékszel rám?

- Kellene? - értetlen fejét vágtam - Először látlak!

- A palotában engem és a másik két barátodat csapták ki folyamatosan! Rémlik?

- Mi a szar! Te vagy az egyik kisfiú?

- Milyen kisfiú?

- Csak az emlékekből. - legyintettem a levegőben - És a másik kettő?

- Az egyik a mostoha tesóm, Ken. Hogy hogy nem emlékszel rá?

- Ken a tesód?!

- Csak a mostoha! Soha nem bírtuk egymást annyira nagyon! De miért nem emlékszel ezekre? Mi voltunk régen a legjobb barátok! Ja meg az a kis Wataru...

- Hé! Ne beszélj így róla! - kulcsoltam össze a karjaimat.

- Hú, mi történt amíg nem hallottam rólatok? De nagyon megszeretted! De mindegy.. - megint szomorú lett a hangja.

Egy 10 perc múlva meg is érkeztünk.

- Woaa! - szálltam le Kabuto hátáról - Mostmár emlékszem!

- Reméltem, hogy rémlik majd valami! - kacsintott.

Bementünk abba a palotába, ahol a teljes gyerekkorunkat éltük le. Valami azért még sem volt tiszta. Hogy miért nem emlékszem semmire? Erre a kérdésre nem fogok egy könnyű választ kapni, az biztos.

A palota csillárokkal volt tele. Gyönyörű krémszínű bútorok és szép festmények díszítettek mindent. Óriási lépcső sötét színe elvarázsolta az egészet. A színek kombinált összhangja otthonossá tette a palotát.

Felmentünk a lépcsőn. Felettünk végig ékes csillárok lógtak. Arany és vörös színű szőnyegek voltak leterítve a lépcsőkön.
Felsétáltunk a legfelső emeletre, majd kimentünk az erkélyre. A kilátás mint a mesékben. Tiszta, vidám, életteli az egész környék.

Éreztem Kabuto meleg kezét a vállamon. Elpirosodtam. Tekintetét rám helyezte, amit én a szemem sarkából észleltem. Közelebb jött majd megölelt.

- Örülök hogy újra itt vagy! - húzta mosolyra a száját - Mostantól nem kell félnem, hogy hol lehetsz?

Erre én is elmosolyodtam. Sajnos nem emlékszem a fontos dolgokra gyerekkoromból, csak a fiúkra. Nem emlékszem hogy mi hol van, hogy ki miért van itt? De majd újra felfedezek mindent az állítólagos "országról"! Kabuto meg nem is olyan, mint amilyennek mondják. Biztos jól kijövök majd vele is.

- Ai, szeretnék neked egy szobát adni, hogy ne este kelljen majd hazamenned! Pihenj a hazamenetel előtt még egy kicsit! - nyújtotta a kezét, hogy kövessem.

- Ha már ennyire szépen kérted! - nyújtottam kecsesen a kezemet felé.

Bevezetett egy aranyos szobába.

- Emlékszel? Ez volt a szobád amikor még itt laktál! - mutatott körbe.

- Sajnos nem.. - hajtottam le a fejem - Semmire sem emlékszem. Mintha egy agymosáson mentem volna keresztül!

- Jó, na figyelj! Nehogy elkezdj nekem itt sírni! Ez mind a tiéd! - megfogta a vállamat és mélyen a szemembe nézett - Az emlékeidet meg visszafogjuk szerezni! Ígérem!

Erre egy bólintással válaszoltam. Láttam, hogy igazat mond. Látszott a szemén.
A szobában krémszínű fal díszelgett festményekkel együtt. Egy francia ágy volt az egyik sarokban és mellette egy sötét szekrény. Volt még az ágynál egy kincses láda kinézetű, nagy doboz.

Odamentem, a dobozban játékok voltak. Megint emlékek ugrottak be a tárgyak segítségével.

___________________________

❤