Az ellentétek vonzzák egymást

|25.rész| Te vagy az?

_________________________

Felkeltem és a mellettem lévő éjjeli szekrényen egy tálca volt. A tálcán egy pohár tej és mézeskalács. Megfogtam egy süteményt és a számhoz emeltem és beleharaptam.

Isteni, de szerintem valami normális reggelit kéne ennem. Visszaraktam a többi sütihez.

Felálltam és miközben laposakat pislogtam körbenéztem a szobában. A szobában egy íróasztal és egy szék is található. A széken viszont megpillantottam egy ruhát. Nem is akármilyet

- Na ne! Ezt föl nem veszem! - undorító zöld színe, mintha lehanyták volna. Megnéztem közelebbről is, de nem lett jobb.

Ugyan olyan rusnya volt az egyik oldala, mint a másik. Inkább visszaraktam a székre.

Kiballagtam a szobából, és egy ásítással köszöntöttem a velem szembelévő falat. Ledöcögtem a lépcsőn.

Na az az a dolog, amit megbántam.

A boltban egy-két ember volt, de én meg kócosan, undorító kinézettel álltam ott, mint valami oszlop. A póló konkrétan fordítva volt rajtam.

Amikor észbe kaptam rögtön visszarohantam, a szobámba. Ebből letudtam szűrni, hogy valószínűleg még korán van, mivel amikor először beléptem az épületbe, hemzsegett az emberektől/lényektől az egész bolt.

Kétszer majdnem el is estem a lépcsőn az emberek előtt, de az nem lényeges!

Már megint az ideiglenes szobámban voltam és megint nem tudtam hogy mit kezdjek magammal? Nem tudok visszamenni a palotába, mert zsiványok állják az  utamat. Nem tudok hazamenni, mert fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Nem tudok semmit sem csinálni.

Miközben ezeken gondolkoztam a fürdő felé vette az irányt. Megfésülködtem, arcot mostam és még elvégeztem a szükségleteimet. A ruhámat is megigazítottam. Ugyanabba a ruhában voltam, mint tegnap, mivel nincsen más ruhám.
Azt a zöld színű valamit meg nem veszem fel. Talán ilyen ruhát kétszáz évvel ezelőtt használtak..

Ismét lementem a boltba és be a konyhába.

- Jó reggelt! - köszöntem az összes ott dolgozónak, de ők erre csak egy megvető pillantással válaszoltak.

Odafutott hozzám a kedves nő, aki egy napra ellátott. Egy tányér levest nyomott a kezembe, hogy fogyasszam el. Én erre csak egy megköszönő bólintással válaszoltam.

- A tányért vidd el ajándékba! És vigyázz magadra!

- K-Köszönöm! De honnan tudta hogy indulok?

- Az titok! De menj! Nincsen sok időd, mert a zsiványoktól fog zengeni nemsokára az egész város! És vigyázz! - a tekintetében látszott, hogy komoly dolog, amit mond - Menj észak felé, mert arra lesz a palota! És vigyázz a szemdre!

Megfogta a vállamat és egy táskát nyomott a kezembe. Ételek voltak benne, hogy ne maradjak éhen az úton és az gyönyörű kis pénzt is találtam benne.
Megöleltem a nőt és kirohantam a boltból.

Az utcán csend volt. Cseresznyefa borította be az utcákat sorban. Az ég tiszta volt. Szokatlanul hűvösebb volt, mint máskor.

Sietősen vettem a lépést a palota felé, miközben ettem a levesemet. Egy kis piacon jártam, amikor kezdtem látni az építményt. A napsugarak rávetődtek a gyönyörű, kristályos palotára.

Egy pillanatra leálltam csodálkozni. Szárnycsapásokat hallottam, felülről jött.

Az egyik bódé alá álltam, mintha vásárolnék. Egy kis medálos bódé volt. Az egyik medál nagyon megtetszett, rózsás volt. Fehér rózsás.

- Látom, nagyon tetszik ez a fehér rózsás! - mondta lágy hanggal - Szeretnéd?

- Igen! - néztem a szemébe - Mennyibe kerül? - elkezdtem kutakodni a táskámban, hogy kifizessem.

- Neked ingyen adom - hajolt meg -, csak vigyázz, mert ennek varázsereje van! Nem akárki használhatja ezt az erőt! Csak is egy hercegnő használhatja! Na menj, mert látom siettél valahova! - átadta a medált amit rögtön fel is vettem.

- Igen, és nagyon nagyon köszönöm! Ön igazán jószívű! - meghajoltam és tovább mentem.

Nagy léptekkel, óvatosan indultam újra a palota felé.

A táskámba próbáltam bele gyömöszölni a tányért, amikor  egy napszemüveget pillantottam meg.
- Minek nekem szemüveg? Várjunk! Az a nő aki befogadott azt mondta, hogy vigyázzak a szememre! - gondolkoztam - Tán érzékeny a szemem a fényekre? - felvettem a szemüveget és ismét elindultam.

Viszont valakinek a tekintetét éreztem a hátamon. Hátra néztem, senki. Előttem sem volt senki. Jobra-balra szintén. Mármint balra nem egészen láttam, mivel ott sötét volt.

- Ki van itt? - gondolkoztam hangosan.

Kezdtem hátrálni. Egy nagy, meleg kéz érintette meg a vállamat. Kirázott a hideg. Hevesen kezdett dobogni a szívem.

- Ne félj! Segítek neked, ígérem! - elém lépett és letérdelt. A kezét nyújtotta hogy megcsókolja az enyémet - Haru vagyok!

- Haru?! Akit láttán az istállóban? - lepődötten nyújtottam a kezemet - Te vagy az?

- Attól függ, hogy kire gondolsz! - mosolygott, majd megcsókolta a kezemet - Mehetünk Ai-sama?

- Igen, Haru-kun! - nevettünk fel egyszerre - Hűséges Paripa!

______________________

❤

By:Blani