A középsuli kémei - Befejezett -

8. Rész

13:01 A kórházban...

- Pihenjen, ne nagyon mozogjon, mert különben felszakadhat a sebe! - Mondta nekem az orvos, miután bevarrta a golyó által szerzett sebemet.

- Rendben, köszönöm! - Mondtam neki, aztán mikor épp kiment volna a teremből utána szóltam. - Esetleg bemehetek a többiekhez? - Kérdeztem.

- 113-as szoba! - Mosolygott rám kedvesen, mire én csak bólintottam. Ahogy leszálltam a kezelőágyról, elindultam a szoba irányába. Mikor elé értem, hangokat hallottam onnan kiszűrődni, így kopogtam. Ahogy meghallottam azt, hogy "gyere" már nyitottam is az ajtót.

- Sziasztok! - Köszöntem nekik, ahogy beléptem az ajtón.

- Szia! - Köszöntek vissza egyszerre. Közelebb mentem hozzájuk. Dan az a kórházi ágyon feküdt Jack és Nic meg ott ültek mellette.

- Hogy vagy? - Kérdezem Dant, amint megálltam az ágya mellett.

- Felépülök! - Válaszolta mosolyogva. - És te, hogy vagy? - Kérdezett vissza.

- Megleszek! - Válaszolom én is mosolyogva. - Na és ti jól vagytok? -Nézek Nicre és Jackre.

- Mi jól vagyunk... viszont... - Válaszolt Jack, majd Danra nézett. - Szeretnénk tudni, hogy kik vagytok! - Nézett vissza rám egyenesen a szemembe. Nagyot sóhajtottam majd Nicre néztem. Nagyon jól tudtuk, hogy színt kell nekik vallanunk, mert, ha meg elkábítjuk őket, akkor semmire sem fognak emlékezni és akkor nem fogják tudni elmondani a rendőröknek, hogy hogy jutottak ki és hogy mi történt velük...

- A nevem Janet Cox! Egy titkos szervezet kém osztagának a tagja vagyok... - Kezdtem el nekik a történetem. - Nicole a társam. - Mutatok barátnőmre. - Azért vagyunk most itt nálatok a suliban, hogy elkapjuk azt az embert, aki elrabolja a diákokat és őket meg kiszabadítsuk! - Mondom el nekik a lényeget. - De... - Kezdem. - Ezt nektek nem szabadott volna elmondanunk, lekellet volna fújnunk titeket egy olyan sprével, amitől eszméleteteket vesztitek és elfelejtitek az egész napot, ami történt... - A fiúk csak hallgattak, nem szóltak közbe...

- De nem tehettük meg - Folytatta helyettem Nicole. – Mert, ha megcsináljuk és ha a rendőrök kihallgatnak, még azt sem fogjátok tudni, hogy mikor történt az első robbanás... vagyis mindent elfelejtetek a napból... így ezt most nem tehettük meg.

- De viszont - Veszem vissza a szót. - Akkor most meg kell fogadnotok, hogy senkinek nem mondjátok el a titkunkat! Nem adhattok ki rólunk senkinek sem semmilyen információt! Nem ismeritek ezt az oldalunkat! - Nézek felváltva a szemükbe és válaszukat várom, hogy megértették-e.

- Nem tudunk semmit, megértettük! - Mondja Jack.

- Nekem viszont lenne egy feltételem! - Kezdi Dan, mire mindannyian kíváncsian nézünk rá. - Meséljetek nekünk erről a "titkos szervezetről" - Kezdi, de mielőtt bárki bármit mondhatott volna folytatta. - Hogy kerültetek ebbe bele? Mióta csináljátok? Milyen feladataitok voltak eddig? Milyen...

- Oké, nyugi! - Szakítom félbe. - Értettük! - Mosolyodok el halványan. - Szeretnél többet tudni, igaz? Meg gondolom te is Jack. - Mind a ketten csak bólintottak.

- Kezded te a mesedélutánt, vagy kezdjem én? - Fordult felém Nicole.

- Kezdjed! - Mosolygok rá, mire bele kezdett az ő történetébe.

- Minden 14 éves koromban kezdődött... Ha nem gond, azt nem mondanám el, hogy mi történt a szüleimmel, csak a főnököm tudja egyedül! - Nézett a fiúkra, majd rám, aztán folytatta. - Az nap, amikor kezdődött akkor tartottuk volna a szülinapom... - Itt egy percre elhallgatott, majd utána folytatta. - Ők délelőtt elmentek vásárolni, de én tudtam, hogy a meglepimért mentek... de nem értek haza... nem ők jöttek haza, hanem fekete kapucnis férfiak rontottak be a házba és raboltak el... el vittek oda, ahol a szüleim voltak... megölték őket... azt nem is mondom el, hogy hogy néztek ki és hogy mitől haltak meg... ezt tudja csak a főnököm, de ez most mindegy is... velem is ugyan azt akarták csinálni, mint amit velük tettek... de miután kikötöztek, akkor találtak rám... így nem sikerült velem is azt csinálniuk... de mielőtt még megmenthettek volna rám lőttek, meg akartak ölni, de nem sikerült nekik... őket viszont megölték az el rablóimat... utána az a nő aki megmentett az a főnökünk volt Caroline, miután elhoztak onnan, meggyógyítottak és kémet faragtak belőlem. - Itt felnézett és végig nézett mind hármunkon... - Ott találkoztam Janettel, ő már ott volt, ő előbb került oda, mint én... társak lettünk és legjobb barátnők is! - Mosolyodott el halványan az emlékre. - Most te jössz! - Mondta nekem, mire én csak bólintottam.