A középsuli kémei - Befejezett -

17. Rész

Fogalmam sincs, hogy mennyit aludhattam, de azt tudom, hogy sok volt... mikor kinyitottam a szemeim, az erős fény miatt egyből visszacsuktam őket, de ahogy meghallottam egy hangot, elmosolyodtam és újra kinyitottam a szemeim, majd a fiúra néztem.

- Janet! – Kiált fel örömében, majd ki is rohan a kórteremből, majd néhány perc múlva egy orvossal jött vissza.

- Janet kisasszony! – Nézett rám mosolyogva, mire viszonoztam azt. – Már aggódtam, hogy nem fog felébredni! – Pillantott bele a kezében tartott mappába, majd miután azt becsukta, újra rám nézett. – Most feltennék neked néhány álltalános kérdést! – Mondta, mire csak bólintottam. – Hogy érzed magad? – Tette fel első kérdését.

- A mellkasom meg a vállam fáj egy kicsit, azon kívül jól vagyok! – Válaszolom, mire csak bólint, majd ellenőriz egykét dolgot még a körülöttem lévő gépeken, meg elmondott nekem még néhány információt, hogy pontosan mi tötrént velem, mit csináltak satöbbi, majd azt is közölte, hogy ha minden jól megy, akkor néhány nap múlva haza engednek, majd miután ezeket elmondta, elköszönt, kiment és magunkra hagyott Jack-kel.

- Örülök, hogy végre felkeltél! – Mosolyodik el halványan., majd közelebb jön az ágyamhoz, leül az ágyam melletti székre és megfogja a kezem, mire én elmosolyodok.

- Mennyi ideig aludtam? – Kérdezem meg egy kis idő után.

- 1 hetet! – Válaszolja, majd felnéz rám és ekkor meglátom az arcát, amin semmi mosoly, semmi érzelem, csak a szomorúan csillogó szemei.

- Mi a baj? – Kérdezem egyből. – Mi történt, amíg nem voltam köztetek? Kérlek mondj valamit! – Szólok rá erélyesebben mikor nem válaszol. Abból tudtam, hogy beszélni fog, hogy sóhajtott egyet.

- Miután téged eltaláltak és összeestél a karjaimban, megjöttek Zackék akik kimenekítették a diákokat, majd elbántak a többi ellenséggel, akik még maradtak... - Itt felemelte a fejét és rám nézett, majd felállt és leült az ágyam szélére és onnan nézett rám. – Én... - Kezdte, de nem tudta folytatni, elakadt.

- Ennyire rossz? – Kérdeztem meg tőle, mire elnézett, hogy ne kelljen a szemembe néznie... mi történhetett, hogy annyira rossz, hogy nem tudja elmondani? Elég sok rosszat átéltem már életemben, annyira nem lehet rossz, hogy ne tudnám feldolgozni! – Kérlek mond el! – Mondtam miközben lassan ülőhelyzetbe küzdöttem magam, majd mikor ez sikerült megfogtam az állát azzal a kezemmel, amit éppen nem fogott, majd magam felé fordítottam, hogy a szemembe nézzen. – Mi történt? – Kérdeztem a szemébe nézve, mire sóhajtott.

- Sajnálom! – Kezdte. – Tényleg nagyon sajnálom, nem tudtam mit csinálni, nem tudtunk mit tenni! Kérlek ne haragudj ránk! – Nézett kétségbeesetten a szemembe, mire összeráncoltam a homlokom, de nem szólaltam meg, mivel tudtam, hogy most már befogja fejezni azt amit elkezdett... - Miután összeestél, egyből hívtam a mentőket... de mielőtt ők megérkeztek volna... megjelent a főnököd az oldalán azzal aki „elrabolta" ... és... és... elvitték Jeant... - Suttogta az utolsó szót, mire lefagytam... - Elvitték és azt mondta Caroline, hogy egyedül te tudod, hogy hova viszik majd, egyedül te fogod tudni megtalálni, senki más!

- Keresték már az óta Nicoleék? – Kérdeztem, mire bólintott. – Találtak valamit? – Tettem fel újabb kérdésem, mire ismét csak nemlegesen megrázta a fejét. Sóhajtottam egyet... akkor nekem kell megkeresnem... istenem... csak add, hogy nem esett semmi baja... - Dan hogy viseli? – Jutott hírtelen eszembe Jean barátja.

- Nagyon rosszul, alig alszik, alig eszik, ezen a héten nem volt suliban sem... - Sóhajtott gondterhelten... - Nagyon szereti... nem rég kapta csak meg és már el is veszíti...