A középsuli kémei - Befejezett -

10. Rész

Amint letettem a telefont egyből visszamentem a srácokhoz, hogy közöljem velük valahogy, hogy most el kell mennem Nicoleval együtt. Ahogy visszamentem Jackhez fordultam.

- Beszélhetnénk? – Kérdeztem, mire csak bólintott, így elvonultunk egy olyan helyre, ahol nem hall minket senki.

- Történt valami, igaz? – Kérdezte egyből, mire bólintottam.

- Felhívtak az ügynökségről! – Kezdtem bele egyből. – Megtámadták, így most mindenkit oda rendeltek, hogy segítsék megvédeni a hadiszállást! – Mondom mire Jacknak kikerekedtek a szemei.

- Mit fogsz tenni? – kérdezte mélyen a szemebe nézve, mintha ezzel azt akarná üzenni, hogy ne menjek, mikor tudja jól, hogy muszáj mennem.

- Sajnálom, muszáj elmennünk Nicoleval! – Sóhajtok egyet. Elegem van abból, hogy még bulizni, kikapcsolódni sem tudok egy kicsit a barátaimmal, mert, ha hívnak, akkor már egyből ugranom kell... elegem van ebből! – Sajnálom, tényleg! – Mondtam Jacknak lehangoltan.

- Nem, semmi baj! Megértem! – Mondta csalódottan. Közelebb léptem hozzá és a kezem a vállára tettem, majd úgy szóltam hozzá.

- Megígérem, hogy legközelebb bepótoljuk! – Mosolyogtam rá, amit egyből viszonzott, majd magához vont és szorosan megölelt, amit most én viszonoztam.

- Vigyázz magadra! – Suttogta, majd egy kis puszit nyomott a fülem alatti érzékeny részre, mire libabőrös lettem, kirázott a hideg tőle, amit Jack is észrevett, mert a bőrömön éreztem, ahogy elmosolyodik. – Na gyerünk, menj, nem tartalak fel, de akkor tényleg vigyázz magadra, nem úgy, mint ma! – Mondta fenyegetően, mire mosolyogva még egyszer megöleltem, majd ott hagytam és elindultam Nicolet elrángatni a szerelmétől, hogy induljunk az ügynökségre és rendet rakjunk ott.

Ahogy egyre jobban közelítettük meg az ügynökséget, feltűnt, hogy tárva nyitva van a bejárati ajtó és nincs ott egyetlen egy őr sem, akiknek ott kéne lennie, hogy távol tartsák azokat, akik erre merészkednek és esetleg be akarnának menni az épületbe. Nagyon rossz előérzetem támadt akkor, mikor az ajtóhoz értünk és vércseppek vezettek egészen az emeletre vezető lépcsőig. Elő vettem a fegyverem és magam elé tartva, indultam el, be az épületbe, fel a lépcsőn az emeletre, ahonnan elég nagy hangzavar szűrődött le. Az emeletre vezető úton nem találkoztunk senkivel, de amint felértünk a legfelső szintre, nagy káosz fogadott minket... mindenki fejvesztve rohant minden felé, de nem úgy tűnt, mintha valami nagy baj lett volna. Amint kiszúrtam Zachat a tömegben, utat törtem magamnak hozzá.

- Zach! – Szólítottam meg, amint közelebb értem hozzá. Amint rám pillantott, egyből neki estem. – Mégis mi a fene folyik itt? – Kérdeztem a fogaim össze szorítva.

- Valakik betörtek ide és elvitték Caroline-t! – Válaszolja egyből.

- Mih? – Kérdezi meglepetten Nicole. Én sem nézhettem ki másképp... - Még is hogy?! Vagy... mi van? – Kérdezi értetlenül.

- Fogalmunk sincs! – Válaszolja Zach. – Nem tudjuk, hogy ki volt az, hogy miért rabolta el és hogy mégis hogyan! – Válaszolja a fejét rázva. Ekkor csippant egyet a telefonom.

- Ó, hogy az a! – Veszem elő a telefonom idegesen, de amint meglátom, hogy ki az, aki küldte az üzenetet lefagyok. Egyből megnyitom Caroline üzenetét.

„Szervusz Janet! Tudom, hogy te ügyes és okos lány vagy és, hogy nélkülem is meg fogod tudni csinálni a feladatodat! De mielőtt még erről meg az ügynökségről beszélnénk, el kell mondanom neked valamit. Tudom, hogy nem fogsz örülni a hírnek és hogy teljesen ki leszel akadva, de muszáj megértened, hogy miért tettem azt, amit tettem.
Nem raboltak el... vagyis de, de csak meg lett játszva az egész, jól vagyok semmi bajom! Itt vagyok az ellenségnél, annál a maffiánál, akiktől megmentettünk téged még 5 évvel ezelőtt. Azért vagyok most itt, hogy össze kössük az erőinket. De nem úgy értem, ahogy te azt most gondolod, teljesen máshogy... úgy döntöttem, hogy mivel nem szeretném, hogy több gyerek eltűnjön vagy megöljenek, így arra a megállapodásra jutottunk, hogy téged hozzá adunk a maffia főnök fiához!"

Te-te-tessék?! Hogy mi van?! Kérlek mond, hogy csak rosszul olvastam! Újra a képernyőre néztem és elolvastam a mondatot, amiben nem voltam biztos, hogy tényleg jól olvasom-e. Nem... nem, ez nem lehet! Megint visszavezettem a szemem a képernyőre és tovább olvastam a szöveget.

„Tudom jól, hogy most össze vagy zavarodva, hogy miért pont téged választottalak, de ezt majd személyesen szeretném elmondani neked, ha most majd mindet megbeszélek a jövendőbelid apjával. Most viszont térjünk át a munkádra és az ügynökségre. Azt szeretném kérni, hogy amíg távol vagyok addig te vezesd az ügynökséget! Tudom, hogy képes vagy rá és meg fogod tudni csinálni! A munkádat, amit meg hétfőtől kell kezdened, szeretném, ha úgy csinálnád, ahogy mondtam neked! Egyből megölöd a tettest! Nem akarok még egy emberért annyit szenvedni, hogy beviszitek az ügynökségre aztán mire eljutnátok a kihallgatásig begyógyszerezi magát! kérlek ne szúrd el ezt nekem! Bízom benned! Az eljegyzésről meg szeretném, ha senkinek nem szólnál! Ez csak a kettőnk ügye! Majd, ha tényleg minden végleges, akkor mondjuk el az ügynökségnek! Addig is amíg nem találkoznánk! Jó munkát! És sok szerencsét az ügynökség irányításához! Caroline!"

- Jól vagy? – Kérdezi Nicole egy idő után. – Nagyon elsápadtál! – Próbálja velem felvenni a szemkontaktust, de én meg nem akarom, mert tudom, hogy neki nem tudok hazudni és simán kitudná olvasni a szemeimből, hogy valami nincs rendben. – Ki volt az, aki írt? – Kérdezősködött tovább. Megráztam a fejem, lezártam a telefonom és egy mellettünk lévő padra felmásztam és elkiáltottam magam.

- Elég! – Egyből mindenki felém nézett, nagy levegőt vettem, majd elkezdtem beszélni. – A nevem Janet Cox, aki még nem ismerne! Most kaptam egy üzenetet Caroline-tól! – Itt mindenki elkezdett beszélni meg susmorogni azzal aki éppen mellette állt. – Csend legyen! – Mondtam erélyesen, mire újra elhallgatott mindenki. – Azt írta, hogy jól van, semmi baja! De viszont... - Itt egy kicsit elhalkultam és nyeltem egy nagyot, majd folytattam. – Nem tudja, hogy mikor jön vissza, ezért addig is azt kérte, hogy mindenki tovább végezze a feladatát az én felügyeletem alatt! Vagyis egy időre most én leszek Caroline! – Mielőtt még megint mindenki beszélni kezdett volna, gyorsan folytattam. – Mielőtt újra beszélni kezdenétek... - Vettem halkabbra a szót. – Szeretném, ha hinnétek nektek, tudom, hogy ez nehéz és nem tudjátok elhinni, hogy miért pont engem, miért pont egy tinédzsert akar Caroline addig a helyére, amíg ő távol van, azt nem tudom! De azt igen, hogy magamtól én sem vállaltam volna el, ha nem bíznék a főnökömben és abban, amíg távol van nem kell egyedül átvészelnem ezt az egészet! – Itt sóhajtottam egyet. – Remélem segítetek nekem, hogy fent maradjon az ügynökség Caroline távol léte alatt is! – Mondtam, majd mivel úgy gondoltam, hogy itt vége leugrottam a pad tetejéről és elindultam Caroline irodája felé. Ahogy beléptem egyből jött utánam valaki... Caroline asszisztense.

- Janet! – Kezdte, majd közelebb jött lépett egyel. – Szólj, ha bármiben segítség kell! – Mosolyodott el a mondat végére. Vissza mosolyogtam rá, majd már épp ment volna ki az irodából, mikor eszembe jutott valami.

- Várjon! – Szóltam utána.

- Igen? – Fordult vissza.

- Lenne itt valami! – Kezdtem, mire bólintott. – Hívjon össze nekem egy gyűlést!