Házi Démon /BEFEJEZETT/

4. A bús menyasszony

Mindenhol virágszirmok borítottak mindent az erdő földjén. Édesapám kísért a tölgyfához. Édesanyám sírt örömében. Ruhám fekete volt és a fátylam is. A háttérben pokoli zene szólt és nagyon sok szellem ült a vendégek között.
Olyan különös volt ez az egész...Mi ez? A csokor, amit fogtam, fekete rózsákkal volt tele és tüskéi hatalmasak voltak. Mikor az ,,oltárhoz" érkeztem, édesapám elengedte a kezemet. Az oltár mögött a hatalmas Lucifer állt.
Mi ez? Egy sátánista esküvő? Kivel házasodom én meg?
Egyszer csak valaki fellibbentette a fátylat, ami az arcomba lógott. Ardomort láttam magam előtt, teljes démon alakjában. Szárnyai hatalmasak voltak és feketék, bőre fehérebb volt, mint ember alakjában. Szeme fehérje fekete volt, szeme ugyan úgy kék, ám pupillája nem volt. Karmai pedig hatalmasak és élesek, hegyesek voltak.

Mikor felébredtem, boldogsággal töltött el, hogy ez csak egy álom. Igazi rémálom volt...Nem csak azért, mert Ardomorhoz mentem hozzá, hanem azért is, mert a halott édesanyámat és édesapámat láttam. Még mindig fáj, hogy nincsenek velem...
-Meg vagy, te nyavalyás!!!-kiáltott fel Ardomr. Egy kis manó féle szerzetet fogott a kezében, grabancánál fogva. Kicsi ördög szerű valami volt. Hegyes füle, hosszú tüskés farkincája és kicsi karmai voltak, kis szarvak díszítették fejét.
-Engedj el!-cincogott a manó.
-Ez meg mi a manó?-kérdeztem.
-Lidérc...-forgatta a szemét Ardomor.-Valószínűleg rossz álmod volt ettől a kis fickótól...Vannak nagyobb lidércek és vannak ilyen pirinyók is. Sok fajta van. Ő például álom lidérc. De egy közös biztos van bennük: Mindegyik ugyan olyan sunyi...
-A féltestvérem vagy, Ardomor! Ugyan úgy Lucifer az apánk...-fonta össze a karjait a kicsi lény.
-Igen...Nem is tudtam, hogy ilyen kis nyomikat is képes kreálni ha Lilith az anyja a gyerekeknek.
-Szerintem nagyon aranyos!-csikiztem meg a hasát a lidércnek.
-Ne ne...hagyd abba!-nevetett fel a lidércfi.
-Vigyázz, mert a végén megeszi  a kisujjad...-mondta Ardomor, majd kipöccintette az ablakon a kicsi lényt. Mosolyogtam  egyet, majd a fiú mellém ült és rám nézett.
-Szóval lidérc...-vigyorodtam el jobban.
-Az.-forgatta szemét Ardomor mosolyogva, majd rám nézett újra.-Mit álmodtál?
Ekkor lefagyott a mosolyom.
-Oh...akkor nem valami szépet.
-Értelmetlen volt...-néztem a padlót.-De benne voltak a szüleim. És nagyon hiányoznak. Hat éves korom óta nincsenek mellettem és a nagyinál lakom. De tudom, hogy egyszer az ő ideje is lejár...
-Figyelj...-karolt át.-Szar ügy...Igen az, mert...Egyszer mindenki meghal. És lehet érzéketlenül hangzik...De az élet igen is meg van írva. A szüleidnek ez volt a sorsuk. Az élet ezzel akar téged erősebbé tenni. Mert egy puhány kisgyerek voltál, valld be...De most már egy egész kemény csaj vagy...Elvégre sikerült egy démonnak fájdalmat okoznod azzal, hogy megdobtad.
-Wow...Ahhoz képest, hogy mennyire egy érzéketlen tuskó voltál most, egész jó motivációs beszéd volt.
-Próba teszi a mestert...Vagy mi.
Ekkor észre vettem, hogy keze egyre lejjebb csúszik.
-Most tapizni akarsz?-kérdeztem.
-Elég csábító a halandó lányok teste ahhoz képest, hogy milyen gyengék.
Ekkor megpofoztam Ardomort és kiléptem a szobából.
-Oké, vissza szívom!-hallottam magam mögött Ardomor hangját, de már rácsaptam az ajtót.

Sétálni indultam, persze oda is követett az a perverz démon fajzat és folyamatosan beszélt hozzám:
-Nézd, nem tudom mi volt velem, nem akartalak letapizni. Illetve igen de azon kívül semmit nem csináltam volna.
-Persze, higgyek is neked, ugye?-kérdeztem mérgesen.
-Zoe, tényleg nem tudom mi volt velem, lehet megint kijött a démon, amit tudod, hogy nem tudok kordában tartani...
-Csak hogy tisztázzuk, Ardomor, a halandó fiúk is ugyan ilyen kanosak. Tehát nem a démon jött ki belőled, csak az, hogy te fiú vagy! Mit csinálsz velem, miközben alszok, mondd??
-Zoe, hallottad ezt?
-Ne tereld a témát, mit csi...
-Sssssst.-csitított, majd befogta a számat a kezével. Sírást hallottam. Valaki nagyon keservesen sírt. Teljesen el voltam képedve. A démonoknak milyen jó a fülük. Elvette a szám elől a kezét, majd ezt kérdeztem:
-Ez honnan jön?
-Szerintem a temető felől...-fogta meg a kezemet és futottunk a temető kapujához. Mire odaértünk a kapuhoz, sokkal hangosabb lett a sírás. Kerestünk és kutattunk a hatalmas területen. Egyszer csak egy hatalmas angyal szobor mögött, megláttam egy gyönyörű, fekete hajú lányt, fekete esküvői ruhában, ahogy a sírkövére ráborulva sírt.
-Ardomor...Itt van-szóltam a démon úrfinak. Ardomor odajött hozzám. Odalépkedtem a szellemhez. -Szia...Milyen fiatal vagy!
-Te ki vagy?-kérdezte a sírást abba hagyva a szellem.
-Zoenak hívnak. Ő itt Ardomor.
-Kelly Forest vagyok. Ardomor? Ez milyen név?
-Mindenki a nevemen van kiakadva?-szólt közbe a fiú.
-Nem ez a lényeg.-szakítottam félbe a témát.-Segíteni akarok neked.
-Tényleg?
-Igen.
-Rákos voltam...Nem mondtam el senkinek. De sokszor szédültem is miatta és fájdalmaim is voltak. Az esküvőm napján haltam meg 29 évesen. A férjemet azóta nem találom, pedig szükségem van rá, hogy lássam! Tudni akarom, hogy boldog e nélkülem, vagy sem...
-Az sem zavarna, ha esetleg más lenne neki azóta?
-Nem, mert csak boldognak akarom látni!
-Hogy hívják őt?
-Harry Hoffmann. Ebben a városban lakik...De nem látom sehol...Elköltözött. Onnan tudom, mert  nem láttam abban a házban, ahol lakott...
-Miért, mégis hol lakott?-kérdezte Ardomor.
-Doowhill street 66.
Ekkor dermedten rám nézett. Még az is rémisztő volt, hogy így nézett rám Ardomor. Ekkor a fiú a fülembe súgta:
-Az a hely tele van rossz szellemekkel.
-Akkor is meg kell találnunk.-mondtam.
-Találnom! TE oda nem mész!
-Könyörgöm, találjátok meg a férjemet! Szeretném őt látni!
Ekkor Ardomorral össze néztünk. Muszáj volt bele egyezni. Kétségbe volt esve. Ráadásul szellem. Csak akkor nyugszik meg, ha megkapja amit akar.

Otthon, Kelly a virágokat nézegette, milyen meseszép rózsáink és árvácskáink vannak. Én és Ardomor pedig beszélhettünk.
-Nem mehetsz el oda...-nézett rám Zoe.
-Mindig mellettem kell maradnod. Emlékszel?-emlegettem neki az esküt.
-A fenébe is az esküvel, nem jöhetsz velem...
-Ha megszeged az esküt, akkor miért akartad, hogy én is betartsam?
Ekkor Ardomor elgondolkodott. Felnézett az égre, majd ezt válaszolta:
-Tudod..Ennyire intelligens és egyben ostoba embert még életemben nem láttam, mint te. Intelligens, mert tudsz érveket hozzám vágni. Ostoba, mert nem hallgatsz rám és makacs vagy, mint az öszvér.
-Szóval akkor megcsináljuk együtt a küldetést, vagy csak állunk és nem csinálunk semmit?

A buszról leszállva  azt a címet kerestük, amit Kelly mondott. Ardomor meg van róla győződve, hogy Harry ott van, csak ő is szellem alakjában. De amint odaértünk, tele volt szellemmel minden. Ott volt egy erdő is. Ardomort követve bementünk az erdőbe. Kíváncsivá tett, hogy honnan tudja mégis, hol lehet és miért van megbizonyosodva róla, hogy meghalt.
-Mit tudsz Harryről?-kérdeztem.
-Nem tudok róla olyan sokat.-válaszolta.-De én démon vagyok. Az évek során sok emberrel találkozok és sok embert akartam megölni.
-Kedves gesztus. Már meg se lepődök.
-De én nem akarlak megölni téged.
-Ez még változhat. Legutóbb is majdnem kicsináltál.
-Hé! Ezért nem szabad egy démon szavának ellenkezni. Könnyen felkapjuk a vizet.
-Egy valami közös bennünk.
Ekkor addig addig követtem Ardomort, míg meg nem állt egy faházikónál. Ardomorral bekukucskáltunk az ablakon. Ott egy vörös hajú, szemüveges férfit láttunk elkeseredett arckifejezéssel ülni egy asztalnál. Egy lány képét nézegette, aki biztosan Kelly volt.
-Ő az...Ráadásul nem szellem...-örültem meg. -De hogy fogjuk idekísérni Kellyt?
-Tudok dimenzió kapukat nyitni.- felelte a démonfi.
-Ezt idáig miért nem mondtad?
-Azt hittem haszontalan dolog...
Ekkor Ardomor nyitott egy dimenzió kaput, ami vörös színben fénylett, majd elment. Én bekopogtattam a házba. Harry kinyitotta az ajtót, majd mikor meglátott Elcsodálkozott:
-Te meg ki a fészkes fene vagy?
-Zoe vagyok. Zoe Roberts.-mutatkoztam be.
-Nem ismerek ilyen nevű személyt.
-Mert Kelly barátnőjének a lánya vagyok...
-K....Kelly? A menyasszonyom aki lett volna nekem?
-Igen.
-De te honnan ismered?
-Anyu bemutatta nekem. Tudom, hülyén hangzik...De én látom a szellemeket. És ő is üzent nekem valamit.
Ekkor megjelentek mögöttem. Kelly és Ardomor. Kelly mosolygott.
-Ha megmondod nekem, hogy miben halt meg, akkor hinni fogok neked...-mondta Harry
-Kelly....Rákban halt meg...Folyton szédült és rosszul volt... Az azért volt, mert rákos volt, nem pedig cukor beteg...Csak titkolta ön elől...
Ekkor Harry majdhogy nem elkezdett sírni, mikor ezt megtudta. Kellynek is majd megszakadt a szíve, mikor meglátta a férfit sírni.
-Gyere be!-törölte le könnyeit Harry, majd mindannyian bementünk. Leültetett egy székre és Harry elmesélte, hogy mióta nincs Kelly, egy erdőbe szállt meg, itt épített egy házat és itt is élt, mert nem akart emberekkel együtt élni. Kelly megkért, hogy most beszéljek vele arról, hogy mit akar. Harry kezét fogta egyfolytában.
-Tudja, Kelly nagyon szereti őt, még a kezét is fogja.-mondtam.
-Fogja a kezemet?-fogta meg ő is Kelly kezét.-Azt hittem csak a kezem hideg.
-Nem...Kelly azt akarja, hogy boldog legyen!
-De nélküle nem tudok az lenni...És örök hűséget fogadtam neki...
-Harry...Ne hülyéskedj! Boldognak akarlak látni! Legyen valakid, akivel boldog vagy! Ne add fel a reményt!-mondta Kelly.
-Azt mondja, hogy ne maradjon egyedül. Keressen egy társat. Mert fáj neki az, hogy maga nem boldog. És ezt ő látja.
-De...Kelly...-nézett le a padlóra Harry.
-Kelly ezt akarja. Ne akarjon ellenállni ennek...Mert nem talál békére Kelly lelke.
Ekkor Harry teljesen kétségbe esett.
-Kezdjen új életet, Harry! Ígérje meg a volt feleségének!
Harry beletörődve sóhajtott, majd mosolygott egyet.
-Ha még halottként is boldoggá tehetem ezzel...Ám legyen.-egyezett bele a kérésbe. Kelly megcsókolta Harryt, majd kilépegetett az ajtón boldogan. Elbúcsúztam Harrytől, majd a nő után mentünk. A sűrű erdőből lépegetve énekelgetni kezdett és egyre halványabban látszódott:

,,Zeng, zeng az erdő
Simogatja arcom a szellő,
Szerelmed forró csókot áld
Így kíván jó éjszakát."

És már az erdő végében nem is láttuk őt.
Egy újabb nap végét jártuk. És megint elküldtünk egy lelket.