Házi Démon /BEFEJEZETT/

21. Pokoli Happy End

Megmártóztam a Pokol egyetlen tavába, amiben lelkek is vannak. A démonoktól félnek, tehát nem kellett azon aggódnom, hogy belefojtanak a tóba. Leúsztam mélyen a legaljára a tónak és a vízben lebegve néztem fel. A tó türkizes vízében a gonosz lelkek cikáztak. Úgy úsztak, mint a halandók földjénél levő tavakban a halak. 
Mindig is tudtam úszni, lehet, hogy vízi démonnak kellett volna születnem.
A víz alatt is hallottam, ahogy azok az idegesítő Főbűnék hivogattak engem, mert azt sem tudták hol vagyok. Gondoltam szórakozok egy kicsit. Felúsztam a víz tetejére, de csak úgy, hogy ne vegyenek észre. Láttam, hogy keresnek engem, de Restség persze ült a tónál és nézte a vizet. Végre, valami kis szórakozás ebben a letargikus órában.
Megfogtam Restség lábát és belehúztam a vízbe.
-Jaj!-kiáltotta a vézna Restség, aki a tó szélén kapaszkodott.-Valaki segítsen!!!
Ekkor a többiek megfordultak és húzni kezdték a kezénél fogva. Olyan erősen rángattam a lábát, hogy a többiek kezéből kicsúszott Restség keze.
Elengedtem a lábát, majd feljöttem a víz alól és ördögien felnevettem, de úgy, hogy az egész Pokol bele rezgett.
-Ez nem volt vicces.-fonta össze a karját restség.
-De igen.-vigyorodtam el.-Legalább megtanulod, hogy ne legyél lusta, Restség!
-Ez csúnya tanítási módszer volt.
-Ardomor, szívem, édesapád már hívatott.-mondta kedvesen Kevélység.
-Miért?-kérdeztem.
-Azt mondta meglepetés.
Kiszálltam a tóból, majd ezt mondtam:
-Ha megint valami hitves társat keresett nekem, én megfogom azt a nőt és szét szedem...-morogtam.
-Ne morgolódj már mindig!-dühöngött Harag.
Elindultam a Bűnös bagázzsal apám felé. Közben folyamatosan arról papoltak, mennyire fogok én ennek a meglepetésnek örülni és mennyire boldog leszek.

Ekkor eszembe jutott, mennyit szórakoztam én kiskoromban Főbűnékkel. Mindig ösztönöztem őket, hogy csinálják azt, ami a kijelölt tulajdonságuk. És mindannyian elmesélték nekem, hogy apám hogyan teremtette őket. Mondjuk vicces, de Bujaságra akkor sem voltam kíváncsi. Mégis bűnbe csábított nagyobb koromban egy kétszer. És képes volt azt hinni, hogy ő lesz a hitvesem...Még mit nem. 
Kevélység mindig csak magáról beszélt és az ő szépségéről. Amit bevallok, hogy tényleg szép, de nem ő a legszebb a Pokolban. De egy idő után ő vele se beszéltem.
Düh mindig csak zsörtölődött, nem hallgatta végig sose azt, hogy miért vagyok mérges.
Fösvénység...Hát igen...Mióta elloptam az egyik koponyát a gyűjteményéből, nem vagyunk annyira jóban.
Torkossággal mindig jó volt enni lelkeket és beszélgetni is közbe. Csak mikor elfordultam egy pillanatra, már megette az én kajámat is.
Irigység igazából világ életében féltékeny volt a tulajdonságaimra. Arra, hogy miket csinálhatok a Poklon kívül, míg ő neki lent kell maradnia.
Restség pedig...Restség nem csinál valójában semmi rosszat, csak nem segített sose a többieknek, mikor le akartak beszélni engem valamiről.

Kinyitottam a kaput, majd betértem Lucifer termébe. Apám, mint mindig a trónon ült és várt engem. Odasétáltam hozzá, majd ezt mondtam:
-Üdvözlöm, édesapám. Miben tudlak szolgálni?
-Most épen semmivel.-felelt röviden Lucifer.
-Azt hallottam valami meglepetést szánsz nekem, apám.
-Ardomor. Sosem változol. Te mindig a lényeget akarod. Ezt szeretem benned.
Ekkor a sötétből, előbukkant egy csuklyás női alak, aki felém közeledett.
-Ez lenne a meglepetés, apám?-kérdeztem.
-Hát nem csodálatos?-kérdezte édesapám.
-Nem...Nem az...Ne haragudj meg ezért, édesapám, de nem akarom, hogy holmi démon cédákat ajándékozgass nekem.
-Én egy céda lennék?-hallottam Zoe hangját.
A csuklyás lány levette magáról a csuklyát, majd teljes pompájában Zoet láttam magam előtt. Csak kicsit más volt. Hosszú, fekete, lenge ruhája volt, szeme démonian szikrázott élénk türkiz árnyalatban és karmai kicsik, ám élesek voltak.
-Zoe!!!-kiáltottam fel, majd oda futottam hozzá, felemeltem és átöleltem.
-Ardomor!-ölelt meg Zoe.
-Hogy hogy és...Hogyan?-kérdeztem zavarodottan.
-Neked adtam a lelkemet. Lucifer pedig átformált kicsit.
-Apa....Nagyon köszönöm!

Édesapám büszkén nézett le ránk.



Eredeti szemszög-Zoe.


Most, hogy démon lettem én is, biztonságban éreztem magamat a Pokolban. Szültem Aromornak egy egészséges kislányt, négy hónap múlva, akit Ferneva-nak neveztünk el. Gyermekünket felnevelve, nagyon boldogak voltunk. Sőt, mire Ferneva felcseperedett, ugyan azt csinálta, mint Ardomor. Nem ellenkeztünk. Amit tenni akar, azt úgy is megteszi. Ha akarjuk, ha nem. Ő is vigyázni kezdett egy halandóra. Méghozzá egy Daniel nevű fiúra.
És Ardamorral nem úgy végződik a mi történetünk, mint a tündér mesék: Hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak.


                                                                                                                             Mert mi sosem halunk meg.