Házi Démon /BEFEJEZETT/

20. Hiányzol, Zoe

Dahlia azt tanácsolta, hogy tegyük Zoe testét a Holtak Tavába, ami a falujában van. El is mentünk oda, majd mikor odaértünk, Dahlia virágkoszorút tett Zoe fejére. Belesétáltam a vízbe, majd óvatosan belehelyeztem a vízbe törékeny testét. Hagytam, hogy elsüllyedjen a teste. 
Semmi nem történt. Csak annyi, hogy Zoe köddé lett a víz alatt. Ledermedtem. Ám, mikor felnéztem, láttam Zoe szellemét. Patyolattiszta, fehér ruhája volt. A víz úgy csillogott körülötte, mint az égen a csillagok. Odasétált hozzám némán és megcsókolt. Viszonoztam gesztusát, majd átöleltem. El akart menni, de nem engedtem. Nem akartam elengedni. Dahlia odasétált hozzám, majd ezt mondta:
-Ardomor, engedd el! Hagyd elmenni! Csak így lehet a lelke szabad! Csak így nem fog a földön ragadni!
-De nem tudom elengedni...-mondtam fájdalmasan.
Dahlia erőből szétfeszítette kezemet, majd hátra fogta. Zoe szelleme megsimította az arcomat, majd megfordult és ahogy lépegetett, egyre lejjebb süllyedt a vízben. Mikor csak a feje látszott ki a vízből, rám pillantott, majd lehunyta szemét és elmerült. Csak néztem. Néztem a vizet. Ahogy elmerült benne. Ahogy csillogott még mindig a helye. Ott álltam, de el nem mozdultam. Nagyon sokáig őriztem még a vizet. Ám, mikor már a nap is szunnyadni készült, Dahlia újra megszólított:
-Gyere, Ardomor! Menjünk haza.
Még néztem egy kicsit a tavat, aztán megfordultam és követtem Dahliat. Azur mellettem lépkedett, majd orrával bökdösni kezdte kezemet. Megsimítottam a fejét, de minden érzelem kihalt belőlem. Csak is Zoe hiánya volt bennem.

Éjszaka, mikor Dahlia és Azur is elaludt, kiszöktem a tóhoz. És egészen reggelig figyeltem a vizet, de nem éreztem ott Zoet. Bele kellett törődnöm, hogy már nincs velem, de nem tudtam. Vissza fordultam a faluba és Dahlia házához érve, leültem a fűbe. Vártam, hogy Dahlia felébredjen és elbúcsúzhassak tőle.
Mikor pedig felébredt, odajött hozzám és leült mellém. A hátamat simogatva, mint egy anya ezt kérdezte:
-El akarsz menni, igaz?
-Nem találom itt a helyemet...-néztem le a földre. Sőt...Úgy érzem sehol nem fogom megtalálni a helyemet újra...Vissza kell mennem a Pokolba...Ott a helyem...
Dahlia megölelt, majd a hátamat simogatva ezt mondta:
-Ne csinálj butaságot...És kérlek...Szedd össze magad!
Bólintottam egyet, de nem öleltem vissza őt. Senki sem tud úgy ölelni, mint Zoe...
Elengedett, majd végleg elköszöntem tőlük és mentem, amerre láttam.

Utam a sűrű erdőbe vezetett, ahonnan jöttem. A Pókasszony maradványai még mindig a földön voltak...
A városba térve, pedig a temetőt láttam meg. Ott is éldegéltem sokáig...
Az a szellem jött oda hozzám, aki Zoenak azt mondta, hogy meg fogom ölni...Idióta  nőszemély.
-Na mi van azzal a lánnyal?-kérdezte rekedt hangon.-Őt is felfaltad, mint a többit?
-Hallgasson, büdös, boszorkány!-szóltam az öregasszonyra kedvtelenül.
Tovább sétáltam, majd leültem egy padra. Magam mellé néztem. Ez volt az a pad, ahol először találkoztunk. Pontosan mellettem ült Zoe, mikor odasétáltam hozzá. Nem kellett sokat nyaggatni. Azonnal befogadott. Nem felejtem el azt a napot.
Felkeltem a padról, majd tovább haladtam. Utamat a félig leégett háznál szakítottam meg. Ez a ház bizony nem így nézett ki. Nem volt ennyire kormos, romos és omló falú. Mennyi mindent megéltem a házban ő vele és a nagymamájával. Most már sajnálom azt a dögöt, akit ösztönből megöltem. Nyugodjon békében...
Akár hova vezetett az utam, sehol nem éreztem a helyemet. Borzasztóan magányos voltam. Zoe is magányos volt. Ezért akartam, hogy befogadjon. Mert nem volt akkor már egyedül, mikor én a házban tartózkodtam. Az emberek őt is csak szellemnek nézték, mint ahogyan engem is. Sokáig figyeltem őt, mire úgy döntöttem, hogy mellette leszek. Valójában mindig volt mellette valaki...Csak ugyan olyan szerencsétlenség volt az őrzője, mint amilyen az én anyám. És reméltem, hogy nem ez lesz a vége...De mégis ez lett. És már nem tehetek semmit. Csak mi láttuk igazán egymást. Csak mi fogadtuk el teljesen velejéig a másikat...Ezt egyedül csak én rontottam el.

Valóban vissza kell mennem a Pokolba, mert már nem bírom a Földi létet Zoe nélkül. Így megnyitottam egy átjárót a pokolba és beléptem. Újra az otthonomban voltam. Én öltem meg a testvéremet, de mégis a viadal keserűsége volt bennem. Nem éreztem bűntudatot Alexander iránt. Inkább örültem neki, hogy eltűnt a közelemből. De Zoet magam mellett akartam érezni a Pokolban is.
A Hét Főbűn megörülve jött hozzám.
-Ardomor, hát itt vagy!-mosolygott Torkosság.-Ne búslakodj, egyél valamit!
-Azt hiszem Torkosság, nekem nem megy a bánatomban evés...-feleltem.
-Akkor add ki a dühöd!!-szorította ökölbe a kezét Düh.
-Nem mérges vagyok, Harag...
-Szeretkezz, ne háborúzz!-cirógatta nyakamat Bujaság.
-Erre meg aztán pláne nincs szükségem!
-Mit érzel most?-kérdezte Restség.
-Hiányt...Szomorúságot...Tehetetlenséget...
Ekkor újra meghökkent az összes Főbűn. Ilyet bizony tényleg nem érez egy démon sem. Csak én vagyok ilyen selejtes. Ennyiben igaza volt az öcsémnek.
-Apád eléggé kiszúrt veled, mikor egy angyalt választott hitveséül.-mondta Kevélység.
-Kevélység, hagyd már abba a piszkálást!-szólt rá Irigység.-Ő legalább érez ilyet. Nem minden démon képes érezni a szomorúságot és a hiányt! Sőt, még én magam sem érzem és senki se ebben a nyomorult Pokolban!!
Irigységnek ebben most igaza volt. Nem akartam apám színéhez kerülni. Nem tudna tanácsot adni nekem ez esetben. Ő is ugyan olyan démon, mint a többi gonosz és érzéketlen lélek itt lent.

Az egyetlen, aki tudna rajtam segíteni, az Zoe...De ő már soha többé nem jön el hozzám.
Hiába jöttem haza...Itt sem érzem már a helyemet. El akarnék tűnni legszívesebben, de még azt sem tudom megtenni.