Házi Démon /BEFEJEZETT/

15. Viszlát, Dahlia

Napról napra egyre ügyesebb leszek, Dahlia szerint. Bár szerintem néha szarkasztikusan mondja. Mint például akkor, mikor sikerült a mentális erőmmel megemelnem a folyó vizet, majd mikor egy pillanatra nem figyeltem oda, véletlen nyakon öntöttem saját magamat. Vagy, mikor a faágról lefújtam az összes havat, majd beterítettem vele figyelmetlenségem miatt Dahliat.
De néha még jómagam is meghökkenek, mikor tényleg jól csinálok valamit. A tűzet egyre jobban tudom irányítani. A pajzs is jól ment. Csak annyi a baj, hogy ezért a tanításért még az iskolai napomat is kockára teszem. Egy hónapja már nem is járok be iskolába. De ezt Dahlia is  tudja, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle.

Kint az udvaron, leültem a kút kikövezett részének szélére és csak néztem a tájat. Honvágyam van...Haza akarok menni. Csak a messziségbe nézek, mert fogalmam sincs milyen messze is lehetek az otthonomtól. A falusi élet, nekem bizony nem való. Nem ide születtem. Nem rossz egy kicsit visszamenni a múltba, de ez a falu nem modernizált. Nem szeretem az állatokból készített dolgokat. A kabátomon a szőrme is mű és Ardomortól is csak azért fogadtam el a koponyákat, mert szeretem őt. Gyönyörű a vidék és nagyon megkedveltem Dahliat, de a csendes kisvárosom nagyon hiányzik.

Rápillantottam Ardomorra és Azurra, ahogy játszanak. Ardomor a fehér farkassal egyenesen birkózik. De a farkas csak csóválja a farkát és próbálja leteríteni Ardomort. A démonfi ekkor felemeli a farkast és megpuszilja a feje búbját. Leteszi, majd simogatni kezdi. A farkas pedig mind ezt hagyja, sőt szereti is. A démon ifjú rám néz, majd rám mosolyog. Én is vissza mosolyogtam rá, még ha nem is volt kedvem mosolyogni. Ardomor és Azur ide jöttek hozzám, majd a démonfi megsimította arcomat és ezt kérdezte:
-Mi a baj, Zoe?
-Minden rendben van.-ráztam fejem mosolyogva.-Mi bajom lenne?
-Ugyan, Zoe...Látom rajtad, hogy valami nincs rendben! Mondd el, kérlek!
Vettem egy mély levegőt, amitől mosolyom is egészen eltűnt, majd kifújtam a levegőt és a démon szerelmem szemébe néztem.
-Hiányzik az otthonom.-mondtam fájdalmasan.
-De hát....-kezdte el mondani Ardomor a mondani valóját, majd az arcomra tette a kezét.-Biztonságban vagy. Már nem csak én védelek, hanem a világ legerősebb boszorkánya is. És nem vagy egyedül.
-Akkor sem vagyok egyedül, ha veled vagyok. Szép ez a hely...De minden egyes léptem azt súgja, hogy haza kell mennem. És nem tehetek róla... De te neked mondhatni ez az otthonod. Mert Dahlia nevelt téged nagyon sokáig itt. Nem akarom, hogy most neked legyen honvágyad!
-Nekem ott van az otthon, ahol te vagy, Zoe...A démonok semlegesek az otthonuk iránt, de...A személyek iránt nem mindig...
Ardomor adott a számra egy puszi, majd a ház felé néztünk és láttuk, ahogy Dahlia a farkasához fut. A fehér farkas is felé futott, majd megállt a boszorkány lába előtt és leült. Dahlia letérdelt a hóban és átölelte farkasát. Ha más miatt nem is, legalább a farkasáért rajong. Folyamatosan simogatta a farkast és az állat pedig hozzábújt. Ardomorral odasétáltunk Dahliahoz. A nő felnézett ránk, majd ezt kérdezte:
-Miért nem gyakorolsz még, Zoe?
-Hát...Pontosan erről akartam neked beszélni.-kezdtem bele mondani valómba.-Azt akarom mondani, hogy...
-Dahlia!-vágott közbe egy felénk futó férfi.-Dahlia, nagy a baj!
-Mi a baj?-kérdezte a falusi embertől a boszorkány.
-Vér folyik a folyóban, víz helyett.
-Vér a víz helyett? Ez bolondság...
-Nem viccelek, Valóban így van. Jöjjön kérem!
A falusi férfi a folyó felé tartott. Mindannyian követni kezdtük a férfit.

Mikor mindannyian a folyóhoz értünk, meglepve tapasztaltam én is és Ardomor is, hogy valóban vér vörös a víz. De Dahlia csak ránézett a vízre és nem volt az arcán semmi különös grimasz vagy elcsodálkozás. Nem reagált rá semmit. Csak ezt mondta:
-A víz attól is vörös lehet, ha a magas benne a vastartalom. Bizony berozsdásodhat. A kovács műhely nem messze van a folyótól. A kovács ma nem dolgozik, szabad napja van tudtommal. Holnapra ki fog tisztulni a víz és nem kell aggódniuk a vörös folyótól. Addig mondja meg a többi falu lakónak, hogy a kútból húzzanak vizet.
-Rendben van.-bólintott a falusi.
Mi Ardomorral összenéztünk, majd suttogva beszéltünk egymáshoz:
-Csak nekem bűzlik valami?-kérdezte a démon ifjú.
-Nem...Nekem sem tetszik a dolog.-válaszoltam.
-Oh, már az agyunk is egy rugóra jár. Mondd csak, mire gondolok még?
-Fogd be és ne gondolj erre most...Nem mintha nem csináltam volna már de ez nem a megfelelő pillanat...
-Jó jó...
-Gyertek vissza a házba.-hívott minket Dahlia.
Mit tehettünk volna? Vissza fordultunk. De Ardomorral megbeszéltük, hogy este vissza megyünk a folyóhoz és egy éjszakára még maradunk.

Amint besötétedett, megvártuk, hogy Dahlia elszunnyadjon és egyből indultunk is. Persze Azur egyből tudta, hogy el akartunk menni. Ahogy kiléptünk a házból, már őrt állt előttünk és fenyegetően nézett ránk. Ardomor is mérgesen tekintett Azurra.  Tudtam, hogy ha a démonfi lép, abból semmi jó nem fog kisülni. Elvére démon. Amint valami neki nem tetszik, rögtön támad. Odamentem a farkashoz. Ardomornak a tekintete elcsodálkozott lett. A farkas lökdösni kezdte a kezemet, hogy menjek vissza, de én megsimítottam fejét. Enyhébb lett a tekintete. Többször is megsimogattam, majd ezt mondtam:
-Azur...Muszáj elengedned...Mi csak jót akarunk a falunak. Meg akarjuk tudni mitől véres a folyó.
Ekkor a farkas még mindig nem akart elengedni. Láttam Ardomoron, hogy már nagyon türelmetlen, ezért úgy gondoltam, jöjjön velünk a farkas is.

Mikor pedig a folyóhoz értünk, Ardomor megkóstolta a vizet. Olyan kéken világított a szeme, hogy a zseblámpa fénye az ő szeméhez képest semmi sem volt. Innen tudtam, hogy ez bizony vér. Ardomor szaglászni kezdte a vizet, majd felállt és ezt mondta:
-Szerintem kövessük a folyó folyását.
-A folyás irányát?-kérdeztem.
-Nem. Az ellenkező irányba. Csak úgy folyhat le a vér a folyóba.
Ekkor elindultunk arra felé, amerre Ardomor tanácsolta utunkat. Sokáig követtük a folyót, mígnem az elejéhez nem értünk. A démonfi elbújtatott minket a bokorba és onnan lestük mi történik. Egy csapat, lehettek öten vagy hatan, a hegy lábánál folyamatosan vérző hullákat szabdaltak a folyó partjánál. De nem csak állatok voltak ott. Hanem emberek is. Fekete csuklyájuk volt, nem láttuk az arcukat, de  azt láttuk mit csinálnak. Valamiféle ,,sátánista" szertartást végezhettek, mert gyertyákat is gyújtottak. Sőt, körbe álltak és egy lekötözött embert tettek a kör közepére.
-Tudtam...-borzadt el Ardomor.-Az emberek még mindig nem tudják a sátánizmus és a sátánimádás közti különbséget....
-Mégis mit jelentsen ez?-kérdeztem.
-A sátánisták nem áldoznak élő embereket vagy állatokat. Csak követik a sátán parancsolatát. Majdnem minden ember azt hiszi, hogy a sátánistaság egyenlő a sátánimádással. Hogy sátán imádás miért létezik? Kérem, lássék, pontosan e miatt...
-És most mit csináljunk?
-Közbe fogunk avatkozni.
-Te démon vagy, most megtréfálhatnánk egy kicsit őket.
-Tréfa?
-Igen.
Ekkor Ardomor fülébe súgtam az ötletet. Ahogy soroltam neki, egyre jobban elmosolyodott. Imádom ezt az ördögi mosolyt. Ardomor bólogatni kezdett, majd eltűnt. A szertartás már megkezdődött, de a démon fiú még mindig nem volt sehol. A lány fogoly már sikítozott, hogy ne öljék meg. Körül táncolták az áldozatukat, majd mikor arra került sor, hogy le is szúrják, Ardomor egyszer csak megjelent teljes démon alakjában a kör közepén. Persze mindenki meglepődött azon a részen. De hogy az áldozat is, az is biztos.
-Üdvözöllek titeket halandók!-zengett Ardomor hangja. A csuklyás emberek mind térdre borultak. Az egyik meg is szólalt:
-Ó, Sátán, hát eljöttél hozzánk!
-Mit akartok ti tőlem, a hatalmas Lucifertől?-fonta össze kezét Ardomor.
-Sok szűz és állat áldozatot adtunk neked, mi pedig csak azt szeretnénk, hogy elfogadd, hisz tiszteletünk jelképe!
-Már pedig ez nem igazi tisztelet! Haragom tűzében égtek el mind!!
-M-mi-mit ártottunk neked, Sátánunk?
-Azt, hogy bemocskoltátok a tiszteleteteket!!
-Áldozzunk hát több áldozatot neked?
-Nem!!! Egyáltalán nem kértem ember áldozatot!! És méregbe gurít!! Olyan pokoli tűzfergeteget kaptok tőlem, hogy megemlegetitek, ha a pokol mély bugyrában kínozni fogom a szánalmas lelketeket!
-Kérem ne!
-Akkor eresszétek el a lányt és hagyjatok fel a beteges tisztelgetési módszeretekkel!
-I-igenis, S-sátánunk...
Persze az egész színjáték alatt csak kacagtam. Annyira primitívek az emberek...Eloldozták a lányt, majd ahogy azt kérte Ardomor, el is menekültek.
Ardomor, amint szélnek eredtek a kedves ,,okkultisták", azonnal vissza változott emberi alakjába, majd sátánian kacagott. Azur és én, odamentünk a démonfihoz, majd átöleltem őt. A kacaja meg is szakadt és viszonozta is az ölelésemet.
-Nagyon jó voltál, Ardomor.-mosolyogtam.-De vajon most mit csináljunk a hullákkal?
-Azt majd én elintézem.-felet a démon fiú.-Ööö...Ne nézz ide...
Egek...Elő jött a démon....Eleresztettem és elfordultam. De hát így is hallottam, ahogy Ardomor falatozik. Pompás...Ne is gondoljon rá, hogy csókot fogok neki adni ezentúl...

Igen csak kelt fel a nap, mire haza értünk és láttuk is, ahogyan Dahlia mérgesen áll az ajtóban. Farkasa lehajtott fejjel a helyére ment, mi a démon ifjúval pedig Dahliahoz lépkedtünk.
-Magyarázatot követelek...-mondta mérgesen a boszorkány.
-Hát...Éhes voltam.-törölte le a szájáról Ardomor a vért. Meglöktem finoman Ardomort, hogy tudja, nem jó pillanatkor poén bomba.
-Nézd, Dahlia, valóban vér volt a tóban.-magyaráztam.-Egy csoport folyamatosan az embereket gyilkolászta és a hegy lábánál gyűltek össze. Akkor kerülhetett a vízbe a vér, mikor a folyó közelébe rakták le azt a sok vérző hullát. Nagyon sok volt ott. Lucifernek áldozták őket.
Ekkor Dahlianak, mintha enyhült volna a tekintete.
-Ó, én ostoba...Sajnálom az egészet...Ki kell tisztítanom a folyót is...-fogta fejét a boszorkány.
-Hibázni mindenki hibázik.-fogtam meg a vállát Dahliának.
-Habár jó lenne az elismerés is, Dahlia, nem gondolod?-elégedetlenkedett Ardomor.
-Ardomor!
-Nem..Ardomornak igaza van.-ismerte el Dahlia.-Nem néztem rendesen körül...Én voltam a hibás. És nagyon ügyesek vagytok, hogy a kérdőjel helyére pontot raktatok. Mi lenne velem nélkületek...
Ardomor és én összenéztünk. Tekintetünk fájdalmas volt. Vissza néztünk Dahliara, majd ezt mondtam:
-Figyelj, Dahlia...Az a helyzet, hogy..Ezt el akartam mondani neked már tegnap...Csak közbe vágtak...Azt akartam mondani...Hogy haza húz a szívem...Most hogy tudom, hogy megkedveltél engem...Nagyon fáj a lelkem e miatt...Hogy ezt el kellett mondanom.
Dahlia szemében, mintha könnyek gyülekeztek volna, ám mikor lehunyta szemét s vissza nyitotta, az a könnyes csillogás eltűnt. Nagy levegőt vett, majd kiengedte tüdejét. Elkapta a táskát, amiben a könyvek voltak, rám adta, majd a hajamat a fülem mögé helyezte. Megfogta mind a kettőnk vállát, majd ezt mondta:
-Zoe...Gyakorolj tovább, légy erős és sose add fel a boszorkány önmagadat...Ardomor...Te pedig vigyázz jövendőbeli hitvesedre.
-Úgy lesz!-zengett hangunk egyszerre Ardomorral. Dahlia ránk mosolygott utoljára, majd  elengedett minket.
-Ég veletek!-köszönt el a boszorkány.
-Ég veled, Dahlia!-integettem neki.
Ardomor és én elindultunk a faluból kifelé, majd mikor az erdőhöz értünk, farkas vonyítást hallottunk. Azur is elbúcsúzott tőlünk.