Házi Démon /BEFEJEZETT/

11. Mikor egy démon szerelmes

Ardomor szemszögéből

Mióta teljesen befogadott a család, a második családomként tekintek rájuk. Illetve, csak az idős nőre, akit tudom, hogy lassan hatalmába veszi a halál. De ezt Zoenak nem akarom elmondani...Félek, hogy úgy elkeseredne, hogy előbb is jutna a pokolra, mint kellene.
Szeretem Zoet...Nem úgy, mint egy testvért és nem is úgy, mint egy barátot. Úgy, mint egy szeretőt. Bár kitudnám fejezni. A bennem lakozó démon nem enged olyan mély érzelmeket dédelgetni, mégis annyira szeretném éreztetni azzal a lánnyal. Türkiz zöld szeme, mindig jobban megigéz, mint kellene. Most is őrzöm, mikor alszik. Nekem úgy sincs annyi igényem erre, mint az embereknek. Csak ülök és nézem őt. Ahogy barna haja, szerte szét terül el a párnán, ahogy mosolyog álmában, ahogy a bőrén megcsillan a Holdnak a kék fénye...Egyszerűen angyali. Ő az, akire úgy tudok nézni, mint senki másra idáig. A pokolbeli szeretőimet sem szerettem így, mint őt...Miért varázsolt el ennyire ez a lány? Lehet, hogy boszorkány...De nem bűvölhetett meg. Azt tudnám.
Hajnalodott már. Halovány volt a Hold is. Tudtam, hogy Zoe nemsoká fel fog kelni. De csak vártam és vártam, hogy felébredjen. Lefeküdtem mellé, szokásosan, vártam hogy ébredezzen. Aztán egyszer csak kinyitja pokolkő színű szemét. Rám mosolyog. Nem tudom, hogy egy ilyen szörnyre, mint én, hogy lehet rámosolyogni...De ő minden reggel megteszi. Igaz, az elején, mikor még frissen kerültem ide, nem mosolygott. De nap, mint nap egyre szélesebb lett a mosolya, amint meglát engem reggel.
-Szép jó reggelt, Ardomor!-mondta jókedvűen Zoe.
-Neked is, Zoe...-suttogtam. Zoe csak csöndben mosolygott rám és a szememet nézte. Megmondtam neki pedig nagyon világosan, hogy ne nézze a szememet. Nem azért, mert megtámadom. Hanem azért, mert minden egyes tekinteténél egyre jobban beleszeretek. Pedig nem szabadna...Tudom jól. Apám is beleszeretett már halandókba. Nem ellenzi, de tudom, hogy nem szabad. Érzelmeket emberek felé, nem táplálhatok. De hát ez nehéz, mikor valóban szeretsz is egyet és nem egy egyszeri játékra szánod őt, mint a többit.
Elkezdtem a falat nézni, de Zoe még akkor is mosolyogva figyelt engem.
-Zoe...-szólítottam nevén.
-Igen, Ardomor?-kérdezte kíváncsian.
-Le kell mennem a pokolba. De nem fog sokáig tartani. Délben, már itt is leszek.
-Ígéred?
Ekkor elmosolyodtam és végig simítottam arcát.
-Tudod, hogy nem ígérek semmit.-mondtam.-De elhiheted, hogy ha nem ígérem meg, az úgy is lesz.
Zoe becsukta a szemét, ahogy megsimogattam az arcát. Szereti. Ez az egyetlen, amit ki tudok fejezni anélkül, hogy a démon közbe szólna. Megcsókoltam a homlokát és kimentem az ablakon. Kint a kertben nyitottam egy átjárót a pokolba, majd bemásztam.

Amint átléptem a kaput, az otthonomban voltam és bezártam az átjárót. Persze Főbűnék egyből megtaláltak.
-Nahát, Ardomor!-szólalt meg Kevélység.-Végre itt vagy a pokolban ismét! Persze én mindig itt vagyok.
-Fogd már be a szád, Kevélység és örülj végre rendesen Ardomornak!-szólt rá Harag.
-Ugyan srácok...-szóltam rájuk.-Nem kell a nagy hűhó...
-Nem akarsz kicsit játszani?-kérdezte Bujaság, miközben a mellkasomat simogatta, majd elkacagta magát.
-Te a régmúlt zenéje vagy, Bujaság...Azt hittem ezt már ezer éve megbeszéltük...Már amúgy is van más, akit jobban szeretek, mint bármikor is téged...
-Ki az a lány?-kérdezte Irigység.-Te sosem vagy szerelmes, mindig csak nőkkel játszol. Nem lehetsz szerelmes most se...
-Dehogy is nem.-válaszoltam határozottan.-Zoe az...Aki lent volt a pokolban.
-Zoe???!!!-lepődött meg egyszerre mindegyik Főbűn.
Rendben...Nem vagyok ijedős fajta, de engem nagyon is megrémiszt az, hogy mind a hét Bűn olyan érzelemmel fejezte ki magát, amivel egyáltalán nem lettek megáldva. Forgatva a szemeimet, apámhoz tartottam, de mind a heten a nyakamon voltak. Mindegyik egyszerre mondta a magáét:
-És ez mégis mit jelentsen?
-Hova mész?
-Apád ennek örülne?
-Ez természetfeletti ellenes.
Mindegyik egyszerre kotyogott és összefolytak a mondatok. A kapuhoz érve, mindegyik rángatni kezdte a kezemet, hogy ne menjek be.
-Ne menj be, nem jó ötlet!-sipított Torkosság.
-Oh, Restség!! Miért nem segítesz?-kérdezte mérgesen Düh.
-Ezt most komolyan kérdezi tőlem mindenki?-kérdezte szarkasztikusan a kedves Restség.
Mindegyiket egyesével vertem le magamról, majd benyitottam. Az a látvány fogadott, amit nem akartam látni: Kedves kisöcsém, aki annyira odáig van Zoeért, épen tanácskozott apámmal. Elképesztő harag gyűlt fel bennem. A Hét Főbűn egyből meghunyászkodott. Oda teleportáltam apámhoz és a féltestvéremhez, majd ezt mondtam:
-Üdvözlöm, apám...Üdv, féltestvér...
-Fiam, mi a baj?-kérdezte apám.
-Ezt én is kérdezhetném, apám...Mit keres itt ez a korcs?-kérdezte Alexander.
-Fiam, tisztelettel beszélj fél fivéreddel....Te már elmondtad mi a baj, most ő rajta a sor.
-Köszönöm, apám...-szólaltam meg.-Apám...Azt hiszem szerelmes személyem.
-Pompás hír, fiam.-válaszolt édesapám.-Itt volt az ideje. És milyen lény lenne az? Egy lidérc? Succubus? Talán egy tűz démon?
-Egy halandó...
Ekkor nagy csönd lett. Nem gondoltam volna, hogy apám meg fog lepődni ezen. Ám a meglepettségből felébredve, Alexander kardot rántott és már jött is felém. Egy határozott mozdulattal úgy kivertem a kardját a kezéből, hogy elrepült a terem másik felébe. Vicsorogva, mint valami alávaló kutya, a fejembe hajolt és ezt mondta:
-Hogy vagy képes elvenni az én szerelmemet tőlem??
-A te szerelmed?-csodálkoztam rá.-Meg kellett bűvölnöd ahhoz, hogy beléd szeressen. Ráadásul amint elégettem a rózsát, a bájolásodnak is vége lett, ez neked szerelem?
-Mégis jobban érezte magát mellettem, mint te melletted!
-Elég!-zengett apám hangjától a terem. Mind a ketten elhallgattunk.-Egy nőn vitatkozni olyan, mint mikor Kerberos három feje vitatkozik egy darab csonton.
-De hát Kerberosnak lehet, hogy három feje van, de egy gyomra is.-válaszoltam.
-Pontosan. Egy nő mindenkié.
-Tessék???-képedtünk el az öcsémmel.
-Ugyan akkor...Ha Alexandernek el kellett bájolni, ahhoz, hogy szeressen, akkor az nem igazi szeretet. Ám, ha Ardomort önkéntesen befogadta és látta is az eredeti alakját, s még úgy is képes szeretni őt, övé az érdem. Egy halandó nőt szeretni, ellenkezik a démon szabályokkal...De mi mind bűnös lények vagyunk.
-Ez nem igazság!!-kiáltott fel Alexander dühösen.
-De az! Nincs vita!
Ekkor Alexander dühösen a képembe hajolt, majd ezt mondta:
-Megígértem a bosszút...És én be is teljesítem.
-Azt csak szeretnéd, öcskös...-mondtam, majd apám felé néztem.-Köszönöm, apám, a megértését...Viszlát apám...Viszlát, testvérem...
Ekkor kivonultam a teremből és becsuktam a kaput. A Hét Főbűn reszketve tekintett rám. Meg se mertek kérdezni, vajon mi is történhetett. Mind a hetük különbözik egymástól. De mikor Lucifer fiáról van szó, akkor persze meghunyászkodnak.

Kilépegettem a Pokolból az emberföldre, majd vissza mentem Zoehoz. Alig, hogy megláttam a lányt, már futott is hozzám. Elkaptam a lány, ő pedig a nyakamba ugrott és átölelt.
-Szeretlek, Zoe...-suttogtam.
-Én is szeretlek, Ardomor!-mosolygott.
-De Zoe...Te nem érted...Én nem úgy szeretlek!
-Akkor hogy?
-Szerelemből.
Zoe elpirult, de nem lepődött meg kellőképpen, mint azt én vártam. Sőt...Mintha örült is volna neki. Már én voltam meglepve.
-Én is úgy szeretlek téged, Ardomor!-mondta csendesen.
-Na és...Nagyid mit szólna ehhez?
-Elfogadná...
-És képes lennél velem élni, úgy, hogy a démoni énem nem mindig képes kifejezni mit is érzek?
-Ardomor...Voltak hülye dolgaid eddig is...Csak én már elfogadom őket...Én úgy szeretlek ahogy vagy! A jó és a rossz oldaladdal együtt. Nem számít hányszor bántasz meg, vagy hányszor csinálsz olyan mértékű gonoszságot, hogy az megbánt...Ki fogom heverni. Mert én nem csak az angyali énedet szeretem. Hanem a démont is ami benned van. Azt hittem, a csók ami elcsattant, azt nem gondoltad komolyan...És bántott is, hogy nem tudtam mit érzel.
Folyamatosan beszélt. Ez nekem nem tetszett. Elhallgattattam őt egy csókkal. Azonnal viszonozta is a gesztusomat. Végre hallgatott. Ilyen mértékű boldogságot, még sosem éreztem, mint amit most. Becsülni fogom őt és szeretni.