Házi Démon /BEFEJEZETT/

19. Ahol egy démon szíve megtörik

Ardomor szemszöge

Láttam, ahogy Dahlia odasiet Zoe holttestéhez és próbál rajta segíteni. Abban bíztam, hogy fel tudja éleszteni őt. Elvégre a leghatalmasabb boszorkány.
Addig én összeszedtem minden erőmet, felkeltem a földről, majd lassan és dühösen sétáltam oda Alexanderhez.
-Mit tettél Zoeval???-vált a hangom démonivá és hörgőssé.
-Azt amit veled akartam!-lengette kardját az a féreg vámpír.-Most te következel!
Akkora erőt adott nekem a harag, ami bennem volt, hogy amikor Alexander felém suhintott a kardjával, én bele karmoltam. Na de ami akkor következett, még magam sem számítottam rá. A kard, ami sérthetetlen volt mindig is, egyszerűen összetört. Mozdulatlanul és kerek szemekkel állt egy szál markolattal Alexander. A kard darabjai a földre hulltak.
-Ez mégis mi volt??-kérdezte kétségbe esetten Alexander.
-Az, hogy küzdj végre férfiként, lávaló féreg!-hörögtem.
Alexander vicsorogva rám nézett, majd megmutatkozott valódi énje. Hatalmas, denevér szárnyai a hátából szakadt ki, szemfogai hosszabbak, hegyesebbek lettek, szeme sárgán világított, karmai élesebbek lettek, szarvai öklelésre készen álltak ki homlokából.
-Ebből látszik, hogy kevert vérű korcs vagy, bátyuskám...-szólalt meg Alexander.-Lehet, hogy fekete a szárnyad, de attól még tollas a hátad...
-Kussolsz!-morogtam, majd neki támadtam Alexandernek.
Vállát megharapva kiszedtem belőle egy darabot, majd miután testvérem démoni sikolyba fojtotta fájdalmát, lerúgott magáról. A földön addig siklott a lábam, míg le nem fékeztem a karmaimmal. Alexander felrepült, én pedig utána repültem. Lefogta a kezemet és öklelni kezdett szarvával. Én is ezt a módszert használtam, míg körbe körbe keringtünk a levegőben.
-Azt hitted elmenekülhetsz, ugye?-kérdeztem démoni hangon.-Gyáva vagy, kisöcsém...
-Fogd be!-morgott Alexander.
-Születésedtől kezdve gyűlöltelek, de most annál is jobban! Megölted az egyetlen halandót, akit tényleg szerettem!!
Testvérem szorításából kiszabadulva, karmaimmal mélyen belevájtam a mellkasába, felökleltem egyszer-kétszer, majd torkánál szorítva zuhanni kezdtünk a föld felé. Magam alá helyeztem, nyújtott kézzel, hogy ő neki fájjon jobban a földre esés.
Mikor a földre érkeztünk, hatalmas porfelleg cikázott körülöttünk. Alexander erőtlenül feküdt a padlón. Csukott szemmel várta, míg történik valami.
A porfelleg hamar el is illant, Alexander lassan kinyitotta szemét és rám nézett. Belőlem még mindig nem fogyott a méreg, de az erő sem ezáltal. Fogaimat belemélyesztettem Alexander torkába, majd kitéptem belőle egy akkora darabot, hogy láttam testvérem légcsövét. Legalább is annak a maradványait. Az a nyomorult csak kapkodta a levegőt és próbált életben maradni. Kiköptem a darabkát az arcára, majd mikor az leesett róla, belehajoltam a fejébe és ördögi mosolyommal fűszerezve a helyzetet ezt mondtam neki:
-Lehet, hogy én egy korcs vagyok, de amíg apám vére is bennem van, addig én démon maradok! Ez a vér hajtani fog örökké és nekem ugyan úgy a Pokol az otthonom, mint Lucifernek. Utolsó szavam hozzád, testvérkém: Démonok közt is csak Lucifer az, aki örök és halhatatlan, minden gyermekét meg lehet ölni. Téged is!
Ekkor Alexander mellkasát szétnyitva karmaimmal, kihúztam dobogó szívét. Testvérem fekete vérét köhögte ki utolsó erejével, majd a szívét széttépve a tűzbe dobtam. Sárga szeme fenn akadt és elfehéredett. Végleg kipurcant.

Az erő, mintha elhagyott volna engem. Vissza változtam, majd összeestem. Valaki lépkedett mögöttem. Kinyitottam kék szemeimet, majd remegve megpróbáltam talpra állni, de csak négykézlábra tudtam helyezkedni. Fájt a szívem. Mintha bele lőttek volna nyíllal, úgy éreztem. Dahlia közeledett felém.
-Ardomor!-szólított nevemen.-Ardomor, gyere gyorsan!
-Mi történt?-kérdeztem erőtlen hangon.
-Zoe...
Tudtam, hogy valami nincs rendben. Odasiettünk Zoehoz. Azur őrködött teste felett, míg nem értünk oda  kedvesemhez. Letérdeltem Zoehoz és az ölembe tettem. Homlokához tettem kezemet és gyógyítani kezdtem. Reményt láttam abban, hogy ha Dahlia nem is, én meg tudom őt gyógyítani. De Dahlia szomorúan megfogta a vállamat és ezt mondta:
-Ardomor...Ez nem fog sikerülni.
-Mi az, hogy nem?-kiabáltam idegesen.-Nem halhat meg...Te vagy a legerősebb boszorkány, ha neked nem megy, akkor majd nekem sikerülni fog!!
-Ardomor...Lucifer démoni erővel is megajándékozott engem. Tehát ha nekem nem megy...Akkor sajnos neked sem fog!
Nem akartam elhinni...A szerelmem végleg elment? A kicsivel együtt.... Magamhoz szorítottam a hideg testet.
-Zoe!-ordítottam fájdalmamban.-Zoe!!!
Hirtelen elhallgattam és csak sírtam. Fekete könnyeim záporoztak. Elviselhetetlen fájdalom volt bennem. Majd szétrobbant a szívem. De nem csak a szívemben éreztem ezt. A lelkemben is éreztem. Igen...A démonoknak is van lelke. Még ha gonosz, akkor is. Ezt mondta nekem édesapám kiskoromban. De akkor hülyeségnek gondoltam. Nem éreztem sose olyan hatalmas fájdalmat még. Egészen idáig. Inkább ölt volna meg engem...
Aztán egyszer csak kitört belőlem egy szóval minden fájdalmam, miközben az égre néztem:
-NE!
Minden utca, de még kerület is az én hangomtól zengett. A madarak a hangomtól megijedve széjjel repültek. Menekültek. Szemem kéken szikrázott és csak ömlött a könnyem, a hangom pedig   nem fogyott.
Mikor pedig elhallgattam, Zoe homlokához érintettem homlokomat. Dahlia kétségbe esetten és fájdalmasan tekintett rám. Ez már őt is megviselte, éreztem.
Azur égnek emelve a fejét, vonyítani kezdett hosszasan. A farkasoknál ez a hang az elhunytakat örök álomba küldő ének.