Házi Démon /BEFEJEZETT/

17. A figyelő

A hajnal ébredezni kezdett. Ahogyan én is. Meglepve láttam meg, hogy a padlón aludtam el. Felkeltem, majd gyorsan felmentem a lépcsőn. Ahogy benyitottam az ajtón, láttam, hogy Emily letérdelt Ardomorhoz és őt ölelve alszik. Egyszerre meg is hatott és melengette a szívemet. Mikor ki akartam lépni a szobából, Emily szólított meg:
-Zoe...
Nem haladtam tovább. Csak hátra néztem és láttam, hogy a kislány feje Ardomor karján pihen és hatalmas, barna szemeivel engem fürkész.
-Ardomor mellett voltam.-folytatta.-Őriztem őt, nehogy a farkas még egyszer bántsa.
Ettől a mondattól könnyek csordultak ki a szememből. Odasiettem a kislányhoz és megöleltem őt. Persze nem akartam hangosan sírni. Nem akartam, hogy a kislány engem sajnáljon. De még így is tudta, hogy könnyezek.
-Nagyon köszönöm!-szipogtam.
-Miért sírsz?-kérdezte a kislány. Nem válaszoltam. Nem értheti még, miért folynak a könnyeim. Annyira féltem Ardomort...Pedig démon. Tudom, sőt remélem, hogy felépül, de annyira félek, hogy elveszítem. Ekkor Ardomor kék szemét kinyitotta és átölelt mind a kettőnket.
-Köszönöm, törpe.-szólalt meg Ardomor.-Köszönöm, Zoe...Kérlek ne sírj...
Megcsörrent a telefonom. Felvettem, mert tudtam, hogy Elimy édesanyja az.
-Haló?-szóltam bele a telefonba.
-Szia, Zoe! Emilyvel minden rendben?-kérdezte az édesanya.
-Igen, igen. Minden rendben. De csak annyit szeretnék mondani, hogy kérem ne hívjon többet, hogy vigyázzak rá...
-Miért? Annyira rossz volt?
-Nem nem...Egy igazi angyal a kislánya. De attól félek, hogy nem leszek jó dada neki....
-Ne butáskodj! Kérlek add nekem picit Emilyt.
-Rendben van.
Átadtam a kislánynak a telefont.
-Szia, kicsim!-hallottam az anyuka hangját.
-Szia, mami!-szólt bele Emily.
-Jó kislány voltál?

-Igen, az voltam. Sőt, Zoe is...Megvédett engem a gonosztól.
-Annak örülök, de te nem tudod, hogy miért nem akar többet rád vigyázni?
-Nem tudom, mama...
Vissza adta a kislány a telefont, de én csak ennyit mondtam:
-Nem jó ötlet...Kérem értse meg.
-Rendben, de ki szeretném fizetni a szolgáltatását...-mondta a nő elkeseredett hangon.
-Rendben. Még beszélünk, viszont hallásra.
Ekkor letettem a telefont. Ardomor fáradt tekintettel nézett végig rajtam. A kislánynak elkeseredett szemei suhantak végig rajtam. Nagyon megszerethetett.
-Miért nem akarsz rám vigyázni?-kérdezte szomorúan.
-Mert úgy nem eshet bajod. Miattam van minden...-válaszoltam neki.-Miattam jönnek mindig ilyen szörnyek...Be szoktam vonzani őket. De már kiskoromtól kezdve ez a helyzet. Kérlek, értsd meg, Emily...

Egy óra múlva be is toppant Emily édesanyja és addigra Ardomor is gyűjtött annyi erőt, hogy kimásszon a kanapéból. Fájdalmas búcsút vettünk tőlük, miután kifizette a szolgáltatásomat az anyuka, majd haza mentünk. Ardomor sétája lassú volt, ám már nem láttam rajta sebeket.
-Minden rendben?-kérdeztem.
-Igen...-bólogatott Ardomor.-Csak még néha fáj a mellkasomnál. De még egy éjszaka és rendbe jövök. Ígérem.
-Ha ígérsz valamit, az sose jön össze...
-Na jó...Megpróbálok rendbe jönni. De nem szabadulsz tőlem olyan könnyen, édes, Zoem...Nem fogok eltágítani mellőled.
-Tőlem sem szabadulsz egykönnyen, Ardomor...
Mikor a házunkhoz értünk, bementünk, majd a démon ifjút betessékeltem az ágyba. Persze egy kicsit meglepődött, mi ez a nagy ágyba parancsolás, de végül is lefeküdt. Megkértem, hogy pihenjen még, amíg én a házban tevékenykedek. Mosogatás közben halkan hallgattam a rádión a zenét. Dudoláztam a dalokat, amik egymás után sorban mentek, majd eléggé elkezdett szakadozni az adó... Úgy gondoltam átkapcsolom máshová, de akkor is akadozott, volt olyan adó, ami recsegett is. A végén bárhová kapcsoltam, folyamatosan csak recsegett mindegyik csatorna.
-Ki kéne cseréltetni ezt a borzalmat...-jegyeztem meg hangosan magamnak. Ekkor kipillantottam az ablakon és egy fekete alakot láttam meg, ahogy fehér szemeivel bámul engem. Megdörgöltem a szemeimet, majd mikor újra kinyitottam, már nem volt ott. Biztosan már megőrülök ettől a sok szellemtől és démontól, amik manapság meg akartak ölni minket...Nem is csodálnám. Annyira belefáradtam ebbe, hogy azt el sem tudnátok képzelni. Már komolyan mondom, várom azt a napot, mikor a pokolba jutok. Ott legalább nem akarna engem megölni semelyik és egyé válnék a többiekkel. Jobban szeretném azt, hogy a Hét Főbűn idegesítsen engem halálra nap mint nap, mint azt, hogy ebbe a véget nem érő rémálomba legyek. De ezt nem akarom elmondani Ardomornak. Tudom, milyen érzékeny a lelke, ha rólam van szó és nem akarom, hogy magára vegye. Nem miatta van minden. Kis koromtól kezdve látom őket. Minden nap, minden percében. Magányos perceimben beszélgettem a kedves szellemekkel, akik meglátogatták a házat, mert azt hitték még élnek és nagyihoz jöttek mindig. Játszottam szellem gyerekekkel, volt amelyik két héten keresztül a barátom volt, de aztán el is ment. És persze voltak az ágyam alatt és a szekrényemben is rémségek és tudtam, hogy nem gyermeki fantázia. A játékaimba is beleköltözött egy két rossz szellem. De megtanultam azoktól nem félni. És lassan a veszélyesebb szellemektől és démonoktól sem fogok félni. Mert nincs miért. De az őrületbe kergetnek, minden nap látok egyet, ez pedig, már kicsit sok.
Már össze söpörtem a padlón a koszt, elmosogattam, kipókhálóztam és fel is mostam. Már délután volt és annyira fáradt voltam, mint még soha... Pedig dolgoznom is kell, egészen este nyolcig. És nemsokára mehettem is. Még jó, hogy van érettségi szünetünk, ami egy egész hét. Meghalnék, ha nem lenne az a kis szünet.
Felmentem Ardomorhoz, de amikor megláttam a szunnyadó démont, egészen lággyá tette szívemet. Még a leggonoszabb teremtmény is aranyos, mikor alszik. Oda léptem az ágy mellé és megpusziltam Ardomor arcát, majd kisétáltam az ajtón. Felvettem a kabátomat és indultam is dolgozni.

Az édesség boltban most nem voltam egyedül. Ott volt Nancy, aki egy vörös, göndör hajú lány volt, aki nagyon is kedves és megértő velem.
Ő töltötte újra a polcokat, én voltam a kasszánál. Amíg zárva volt a bolt, én azért segítettem neki pakolni.
-Zoe, hogy tudsz dolgozni úgy, hogy közben tanulnod is kell?-kérdezte Nancy.
-Hát...-kezdtem el a mondani valómat.-Néha engem is meglep. De aki egész évben gürizett, annak nem mehet nehezen.
Ekkor Nancy felkacagott. A háta mögé néztem. Megint azt a rezzenéstelen tekintetű alakot láttam. Nem volt szája, nem volt orra, csak azok a hatalmas fehér szemei, amik sosem pislogtak, csak figyeltek és beleláttak a lelkedbe. Nancy abbahagyta a nevetést és egészen furcsán nézett rám. A háta mögé nézett, majd vissza rám és ezt kérdezte:
-Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott.
Pislogtam egyet, de a lény eltűnt. A fejemhez kaptam és a szemeimet dörzsölgettem.
-Zoe...-szólalt meg újra Nancy.-Nem nézel ki valami jól. Mennyit aludtál éjjel?
-Talán két-három órát...-feleltem.-De bírni fogom, csak nem vagyok toppon, ennyi.
-Rendben van. De ha akarod, átveszem a te műszakodat is.
-Majd szólok.
-Okés. Én megyek és megfordítom a táblát.

Munka után, a sötétben mentem haza. Annyira álmos voltam és fáradt, hogy azt nem tudja elképzelni senki se. Sétálás közben majd elaludtam. Túl sok volt nekem ez a félév. Sok mindent láttam, de ilyen borzalmas dolgokat még életemben nem tapasztaltam.
Haza érve a munkából gyorsan lezuhanyoztam, majd befeküdtem a még mindig szunnyadó Ardomor mellé. Ő ad nekem erőt a minden napokhoz. Soha nem akarnám elveszíteni őt. Mikor lehunytam a szemeimet, azonnal elaludtam.
Ám talán pár óra alvás után arra ébredtem, hogy valaki a nyakamba szuszog. Azt hittem Ardomor az, de mikor kinyitottam a szememet, a démonfi szemben feküdt velem. Lassan és óvatosan megfordultam. Már megint az a szarházi...Nancy mesélt az alvásparalízisről, lehet, hogy most az zajlik a fejebe. Azt mondta, hogy az alvásparalízist könnyen lehet kezelni akkor,  ha olyan grimaszt vágok, mint amikor érzek valami büdöset. Azt mondta akkor eltűnik az adott alak amit látok az ágyamnál. Meg is csináltam azt amit tanácsolt, ám amikor odanéztem, még mindig ott volt. Nem tűnt el, csak a fejembe hajolt és egyre csak nézett.
-Ardomor...-remegett hangom.
A démon fiú felébredt hosszú alvásából, majd mikor rám nézett, egyből kerekre nyitotta szemét.
-Zoe, ne mozdulj!-szólt rám Ardomor.
Ekkor Ardomor karmait kieresztve, arrébb lökött a teremtménytől és bele vájt a szemébe. A lény felsikított. Szép volt, Ardomor...Tehát ne mozduljak meg, de te arrébb löksz és belevájsz a lény szemébe.
Ettől persze a lény megvadult és rátámadt Ardomorra. Nekicsapódtak mind a ketten a falnak majd morogni kezdtek egymásra. Irányítani akartam a fenevadnak a vérét, ahogyan azt Dahlia csinálta, de nem tudtam vajon hogy is kellene csinálnom. Dahlia, mikor a vizet kezdtem el irányítani, azt mondta, hogy a vér és a víz irányítása ugyan az. Ugyan úgy folyadék és ugyan úgy kell elmével irányítani, csak a vérre úgy is kell gondolni, mint egy mozgató eszközre. Mint amikor a bábokat madzaggal irányítjuk. Ezzel az elvvel elkezdtem a szörnyetegre nézni, és a vérét érezni az ereimben. Annyira koncentrálni kezdtem rá, hogy sikerült a lényt térdre ereszteni. Kicsit ki is csavartam. Kezeit hátra fogtam, testét előre húztam és fejét le feszítettem. Nagyon ijesztő hangokat adott ki ezek után. Ardomor belevájt a gyomrába, majd hatalmas agyarait elővéve átharapta a nyakát. A lény még mindig élt. Ardomor belemártotta karmait mellkasába, szétfeszítette, majd mikor látszott minden belsősége, kihúzta még dobogó szívét és beleharapott. Szíve még akkor is dobogott, mikor már egy darab ki is lett szedve belőle. Ardomor minden mellékeret kitépte szívéből, majd mikor már nem báboztam a lénnyel, a teremtmény elpusztult. A démon most is egy kicsit túl ment a határokon. Őrülten nevetni kezdett és össze vissza szabdalta még a lényt közben. Ettől már egyáltalán nem ijedek meg. Hagy élje ki az elfojtott vágyait. Mániákus boncolgatása közben pedig észhez tért és a régi Ardomort kaptam vissza.
-Ah...Már jobban vagyok.-állapította meg a démon.
-Látom.-nevettem el magam.
Ezeken már nem tudok kiakadni, csak nevetni. Tényleg viccesnek találtam a történteket, de vajon ki fog megint takarítani utána? Hát persze hogy én...Minek kéne kisállat, ha van egy házi démonod?