Házi Démon /BEFEJEZETT/

8. A félelem maga

Egy sötét szobában ébredtem egy betegágyon. Körbe néztem, de nem volt senki sem a környékemen. Felkeltem, majd a lábaimat a padlóra helyeztem, de elképesztően nedves volt a föld. Lenéztem és láttam, hogy ez bizony egy tócsa, ami vér volt és egyenesen a folyosóig vezet ki. A  vért követve észre vettem, hogy a csík, egészen a folyosó végéig halad. Lassan a folyosó végéhez tartottam. Mellettem egy szobából egyszer csak rám ordított egy férfi, aki kényszer zubbonyban volt:
-Te is meghalsz, mint a többiek!!
Felsikítottam, majd kicsit felgyorsítottam a lépteimet. Ahogy futottam, láttam akasztott embereket. Köztük a nagyimat. Most már futottam. A vér csík végéhez értem, majd egyszer csak az ablakon néztem ki. A szüleim kocsiját láttam összezúzva, egy hullaszállító autó mellett. A szüleimet akkor helyezték a hullazsákba. Rettenetes félelem fogott el. Ardomor hangját is hallottam:
-Zoe, segíts!!!-kiáltotta. Hátra néztem, majd futni kezdtem a hang irányába. Befordultam egy sarkon és tovább siettem egyenesen, de annál a folyosónál se ajtó, se egy ablak nem volt. A végéhez értem, ám akkorra már a földön feküdt Ardomor szív nélkül és tele csontig vájt sebekkel. Karmai is le voltak tépve és a bőr is le volt szakítva az arcáról. Biztosan fehér lehettem, mert nagyon meg voltam rémülve. Egy hideg szellőt éreztem magam mögött. Hátra pillantottam és olyat láttam, amit nem kellett volna: Egy nőt láttam. Szarvai olyanok voltak, mint az antilopé, hosszú fekete haja volt, csont sovány és fehér bőre. Eszméletlenül vérfagyasztó és széles mosolya volt, vér borította testét és szemeit nem lehetett látni, csak egy pici pont volt, ami fehéren világított, ám körülötte csak egy nagy feketeség helyezkedett el. Közel hajolt a fejemhez, majd belesikított.

Sikítva keltem fel én magam is és záporoztak a könnyeim. Ardomor elém ugrott, majd a rémültség miatt el kezdtem hadonászni a kezemmel. Persze akkor is csak sírtam és sikítoztam.
-Zoe!-fogta le kezeimet.-Én vagyok az! Zoe kérlek, nyugodj meg!
Ekkor már nem sikítoztam, csak sírtam. Ardomor magához ölelt, majd a fejemet simogatva ezt kérdezte:
-Mi a baj? Hát megint rosszat álmodtál?
-Ardomor...Mama...Fent lógott...Anyut és aput zsákba tették...Te ott feküdtél a földön...Nem akarom!!-bőgtem. Csak ennyit tudtam mondani az álmomból, de Ardomor tudta mi a lényege a mondani valómnak, amit a sokk hatás miatt nem tudtam elmondani...
-Zoe.-szólított kedvesen.-Nincs semmi baj! Nyugodj meg! Én is itt vagyok, a nagyidat sem öli meg semmi...Itt vagyunk, minden rendben van! Ssssst! Ne sírj, na.
Ardomor remegő testemet átfogta, majd az ölébe tett és oldalra helyezett. Folyamatosan őt ölelgettem, ő pedig a hátamat simogatta.
-Félek...-szipogtam.
-Itt vagyok! Addig pedig nem kell félned!-nyugtatott Ardomor.
-És mi lesz, ha te nem leszel itt? Ha valami történni fog veled?
Nagyi kitárta hirtelen az ajtót, majd Ardomor szempillantás alatt macskává vált és mellém ült. Mama oda jött hozzám, leült az ágy szélére és megfogta a kezemet.
-Kis unokám...-mondta rémülten.-Minden rendben van?
-Igen nagyi...-öleltem meg.-Csak nagyon rosszat álmodtam...
-Mit, életem?
-A lényege az volt, hogy mindenkit elveszítek akit szeretek...És nagyon féltem.
-Egyet se félj! Én még kitartok addig, ameddig csak tudok! De meg vagyok győződve arról, hogy a többiek addig fognak veled maradni, míg meg nem halsz. Ne félj! Csinálok egy nyugtató levendula teát.
Ekkor megpuszilta a homlokomat és kisétált az ajtón.
Ardomor újra emberi alakot öltött, majd ezt mondta:
-Most elkísérlek a suliba.

Így is lett. Ardomor egészen az iskola kapuig kísért, de az ablakból is figyelt engem.
De hiába figyelt. Egyszerűen rettegtem.
Órán, mikor az irodalom tanárnő bejött késve, letette a könyvét az asztalra, majd ezt mondta:
-Elnézést, hogy késtem. Nagyon nagy dugó volt. A házi dolgozatát mindenki megcsinálta?
-Igen-zengett az osztály a diákok hangjától. A tanárnő körbement, hogy összeszedje a dolgozatokat. Én is keresni kezdtem a házi dogámat, ám rájöttem, hogy mégsem készítettem el. Odalépkedett hozzám a tanárnő, majd ezt kérdezte:
-Miss Roberts...Készen van a házi dogája?
Mikor felnéztem, az irodalom tanár tele volt sebekkel, el volt ferdülve a feje és azt láttam, hogy kukacok mászkálnak a testén. Teljesen elborzadtam.
-Valami baj van?-kérdezte.-Minden rendben? Nagyon sápadtnak tűnik.
Ekkor a földre rogytam és elájultam.

Miss Danell, a legkedvesebb tanárom. Ő az, aki az osztályfőnököm helyett osztályfőnököm. Ő állt ki mindig értem. Végig hallgatott mindig, mikor valami gond volt. Akár családi, akár iskolai. Pszichológusnak tanult, mégis a tanításnak szenteli idejét.

Mikor felébredtem, az ágyamba találtam magamat. A tanárom a jobb oldalon ült, nagyim a bal oldalon és beszélgettek. Ardomor a mellkasomon feküdt macska ként. Mikor pislogtam, egyszer mindegyiket fél hullaként láttam, másszor, pedig a valóságot, vagyis a rendes kinézetüket láttam.
-Szegény, kis unokám.-sajnált meg nagyi.
-Szerintem drasztikus kimerültségben szenved...-állapította meg Miss Danell.
-Úgy gondolja?
-Minden tanár azt mondja, hogy Zoe nagyon is jó jegyeket szerez, ám mindig fáradt. Az én órámon rosszul is lett. Nem néz ki betegnek, csak fáradtnak. Sokat tanul és keveset alszik.
-Nem tudom felügyelni mindig. Sajnos egyenlőre csak én vagyok itt és én keresek pénzt. Sokszor túlórázom is. Biztos sokat tanul és elfelejt aludni. Ez az év neki nagyon sokat számít.
-Értem...De akkor is pihennie kell. Azt javaslom, maradjon egy teljes nap otthon, pihenőre. Meglátjuk, hogy az állapota változik e, vagy sem.
-Rendben van.
Ardomor nyávogással jelezte, hogy én bizony ébren vagyok. A macska alakba bújt démon még belém is dörgölődzött és megnyalta az arcomat. Mind a ketten felfigyeltek rám.
-Zoe..-fogta meg a kezemet nagyi.
-Zoe, hazahoztalak a kocsimmal...-simította meg Miss Danell a karomat.-Nagyon rosszul néztél ki. Ráadásul el is ájultál.
-Miss Danell...-szólaltam meg.
-Pihenésre van szükséged. Sokat tanulsz, a jegyeiden is látszik. Ha pihensz, akkor jobb lehet a helyzeted. Beteg se voltál ebben a félévben, ami volt egy napod, az is biztos e miatt volt. Nem sokára itt a téli szünet is. Most kapsz egy napot, de ezt az egy hetet még húzd ki, rendben?
-Rendben van, Danell tanárnő...Köszönöm.
A nő mosolyogva újra végig simította a karomat, majd elment. Nagymama megfogta a reggelről maradt teás csészémet, majd kiment a szobából. Gondolom azért, hogy öntsön még nekem teát. Ardomor mellém ült, majd ember alakját felvéve a homlokomat végig simítva Ezt mondta:
-Nagyon meg voltam rémülve, remélem tudsz róla.
-De hát a démonok nem félnek semmitől...-mondtam fáradt hangon.
-Ezt az az ostoba könyv mondta neked?
-Abban is olvastam, de nálad sem tapasztaltam.
-Hát...Nekem is furcsa volt. De én is szoktam félni.
Ardomor végig simította ardomat, majd megfogtam a kezét, ami az arcomon maradt. Ardomor újra úgy nézett azokkal a kék szemeivel, mint aki el van bájolva. Szemeibe néztem, hiába kért meg, hogy ne nézzek bele.

-Megmondtam, hogy ne nézz bele a szemembe.-mondta lágy hangon.
-Miért?-kérdeztem.-Áruld el miért!
-Mert kétféle dolog történhet: vagy félni fogsz tőlem, vagy pedig belém szeretsz.
-Én nem félek tőled...Attól félek, hogy elveszítek mindenkit, akit szeretek....
-Én pedig csak attól félek, hogy téged elveszítelek.
Eszméletlenül el kezdett dobogni a szívem. Ardomor egyre közelebb hajolt hozzám. Arcát megfogva lehunytam szemeimet. Éreztem, hogy forró fuvallata az ajkamhoz ér. Ám, mikor kinyitottam a szememet, azt a lényt láttam Ardomor helyén, aki az álmomban megölte azokat, akiket szerettem. Hirtelen felsikítottam és ellöktem magamtól. A lény legurult az ágyról és rám nézett.
-Nem kellett volna a szemembe nézned... -mondta a lény.
-Menj innen!-remegett hangom.-Nem tudom ki vagy, de menj innen!
-Ardomor vagyok!
-Nem, te nem ő vagy....
-Zoe, mi van veled?
Ekkor a lény felém tartott lassan. Elkaptam a régi baseball ütőmet, majd egy határozott mozdulattal a lény felé csaptam, de ő gyorsabb volt. Megfogta időben a végét. Eleresztettem az ütőt, majd az ablak felé tartottam. Ki néztem és Ardomor hulláját láttam az ablak alatt. Szét volt tépve, széjjel volt szaggatva a teste. Rám jött a pánik roham. Nem tudtam mit csináljak, csak a levegőt kapkodtam. A szörny pedig egyenest felém tartott. Az ablakon ültem már, le akartam ugrani.
-Zoe! Ne ugorj le!-ordított rám.
Ekkor a nagymamám betoppant a szobába és felém rohant.
-Zoe, mit csinálsz?-kérdezte nagymama. Ekkor megfogta a kezemet és kiráncigált az ablakból. Magához ölelt, majd Ardomorra néztem, aki macska alakban ült értetlenül. Nagymamám csak remegő hangon tudott hozzám szólni.
-Zoe, mit akartál csinálni?-kérdezett remegve.
-Ott volt Ardomor....-kerekedett ki a szemem.-Ott volt lent...Halott volt...És egy lény folyton követett...Nagyi nem tudom mi volt ez...
Ardomor csak kerek szemmel nézett engem.

Hiába mondta nagyi, hogy pihenjek, én elmentem sétálni Ardomorral és beszélgettünk.
-Folyton olyanokat látok, amitől félek..Olyanokat látok halottnak, akiket szeretek és azt a démont látom csak magam előtt, aki megölte a szeretteimet álmomban. -meséltem.
-Várj... Démon?-kérdezte Ardomor.
-Igen. úgy tűnt.
-Akkor már minden világos. Nagyon furcsán viselkedtél.
-El tudom hinni...
-Zoe...Szerintem az elmédbe ágyazódott be.
-És hogy kéne kiűzni onnan?
-Egyszerű a megoldás: az ellenkezőjével. Amitől nem félsz. Majd szembe szállsz a félelmeddel. Akkor a démont is elűzöd.
-Rendben...Akkor csak azokkal kell lennem akiket szeretek, majd mikor előjön, ellen kell állnom?
-Pontosan.

Egyre csak az erdő sűrűjébe mentünk, ahol újra a rettegés fogott el. Újra láttam a halott szüleimet mindenhol. Remegett a lábam, minden egyes lépésnél egyre jobban. Majdhogynem össze esek. Azok a képkockák az álmomból pedig újra és újra előjönnek.
-Nem bírom...-remegett a hangom is.-Nem fogom legyőzni...
-De igen!-erősített Ardomor. Leültem egy tölgy tövébe és becsuktam a szemem. Éreztem, hogy Ardomor elém ült le. Megfogta a kezemet és megszorította. Mikor kinyitottam a szememet, újra azt a valamit láttam. Rángatni kezdtem a kezemet, amit fogott. Kapkodtam a levegőt, de próbáltam mégis józan lenni.
-Zoe...csukd be a szemed!-mondta Ardomor.-Ne is nyisd ki!
Követtem is az utasítását. Lehunytam a szemem, majd elernyesztettem a testemet. Bár még mindig remegtem. Ardomor megfogta kezével az arcomat, de ekkor rögtön éreztem is forró ajkát az enyémen. Hosszasan csókolt, mire én is vissza csókoltam. Lassan vissza nyitottam a szemeimet és Ardomor kék szemébe néztem. Érzéssel és szenvedéllyel csókoltuk egymást. Bár most a bűntudat is elfogott. Nem akartam azzal a vámpírral csókolózni...Nem akartam, hogy elbájoljon, mégis megtette. Az én őrzőmet szeretem, nem pedig azt a herceg korcsot. De most Ardomort csókoltam. A félelmem is elillant. Mintha nem is lett volna, úgy suhant ki belőlem. Mikor csókunk véget ért, elpirulva hajoltunk vissza, egymásra nézve. Mire Ardomor kinyitotta a száját, hogy hozzám szóljon, sikítást hallottunk. De nem emberit. Démon volt. Mind a ketten Ardomor háta mögé néztünk, majd azt a női démont láttuk meg, aki folyton csak rémisztgetett. Szeme fehéren izzott, zöld lánggal égett teste és végig karmolta nyakát. Haldoklott. A zöld láng egyre jobban befedte a lényt, majd el is porlott. Ardomor nyakába ugrottam, aki feldőlt, amint megörültem neki. Mellkasára hajtottam a fejemet, majd ezt mondtam:
-Köszönöm, hogy segítettél!
-Ez a dolgom!-ölelt meg Ardomor.
-Azt a csókot igazinak gondoltad?
De ő nem válaszolt. Csak jobban szorított. Éreztem, hogy most ő reszketett. Felnéztem rá, majd végig simítottam karját. Aztán némaságát megtörve, megszólalt a démon úrfi is:
-Féltem, hogy elveszítelek...Ha elveszítenélek...Nem tudnám mit csináltam volna, ha ez a szajha a sírba vitt volna...
-Oh, Ardomor...-tettem vissza a fejemet a mellkasára, majd az arcát simogattam.-Egyet se félj...Ha te őrzöl, nekem bajom nem lehet...
Ekkor elkezdett esni a hó.