Házi Démon /BEFEJEZETT/

13. Az örök életű boszorkány

Ardomor magához ölelt, hogy megnyugtasson és közben folyamatosan a fülembe súgta: Nem lesz semmi baj.
Egyszer csak meggyulladtak a gyertyák körülöttünk. Egy vörös csuklyát hordó nő jelent meg előttünk egy fehér farkassal az oldalán. A nőnek igen csak hosszú, fehér haja volt, sárga szemei a csukja alatt is világított. Fekete karmai hosszúak voltak és elég élesnek, hegyesnek tűntek. Ajka fekete volt, mint az éj.  A farkas szemei és karmai, teljesen olyan volt, mint a boszorkányé.
-Szóval azt mondod, Ardomor, hogy ő egy boszorkány...-szólalt meg mézes, nőies hangon, majd felém lépkedett.
-Igen, ő egy boszorkány.-erősítette meg az állítását Ardomor.
A boszorkány karmaival feljebb emelte az államat, hogy jobban a szemembe tudjon nézni. Félelmetesen kémlelte a szemeimet. Szinte bele látott a lelkembe. Elvette körmét államtól, majd ezt mondta:
-Valóban boszorkány, ám elég gyenge...Mi a neved?
-Zoe...-feleltem.-Ön lenne Dahlia?
-Igen...A híres örök életű boszorkány...
-Miről lett örök életű?
-Luciferrel szerződést kötöttem...Örök életet akartam. Jó boszorkány voltam. A jó részemet oda kellett adnom neki. Az önzetlenségemet, az érzelmeimet...A fiatalságom felét...És a lelkemet. Feláldoztam mind ezeket, hogy örök életű legyek. És lám, az is lettem. Nem vagyok az az érzelmes fruska, mint aki voltam...De örök életem van és nem öregedek semmit. Így ha cserébe kapok valamit, segíthetek a halandókon és a tanonc boszorkányokon örökké. Ardomor még csak porba fingó volt, mikor először láttam.
-Szóval...Ön idősebb Ardomornál is?
-Persze...Anyja helyett anyja voltam. Míg a kis nyavalyás nagyobb nem lett és el nem kezdett a halandó nők iránt érdeklődni, addig etettem és gondját viseltem.
-Mikor volt már az? Azóta felnőttem...-morgott Ardomor.-Nem azért jöttem, hogy kiossz a múltam miatt, hanem azért, hogy Zoet biztonságba tudjam és hogy tanítsd! De tudom, hogy cserébe úgyis kérsz valamit, mert érdek boszorkány lettél. Mondd el mit akarsz!
Ekkor Dahlia gonoszan elmosolyodott és felnevetett. Kacaja vérfagyasztó volt. Ardomor mérgesen tekintett a boszorkányra.
-Válaszolsz, vagy még heherészel egy kicsit?-kérdezte a démon ifjú. A nevetést abba hagyva, Dahlia újra rám tekintett.
-A pokolra jutsz, úgyis, nemde?-kérdezte a boszorkány.
-Igen...-bólintottam.
-Akkor megjelöllek. Közben megkapom azt, amit akarok: A fájdalmadat.
Dahlia arrébb söpörte a haját, így látszódott hogy a nyakán egy félhold van beleégetve. Így már tudtam, mi a terve velem. 
Leültetett egy fából készült székre, eltakarta a szememet egy kendővel, majd oldalra döntötte a fejemet. Ardomor a kezemet fogta. Miközben Dahlia előkészült, elmesélte miként történt a szerződés Lucifer és ő közte.
-Tudod...Mikor Luciferrel szerződést kötöttünk, egy izzó pengével a nyakamba véste a boszorkányok jelét. Persze, a pentagrammot nem akarta belém vésni, ám a félhold sokkal jobb döntés volt. Az éjszaka jele. A sötétségé...A boszorkányok mind pokolra valók, mondják a hívők és az alávaló isteni lények....Kivétel az, aki nem gyakorolja a boszorkányságot. Márpedig, ha te gyakorolni fogod...Akkor te immár a testvérem leszel...
Aztán egyszer csak éreztem valami forrót és hegyeset, ami egyre jobban a nyakamhoz ért. Lassan, de mélyen Dahlia a nyakamba vágott. Elviselhetetlenül fájt és kiáltoztam is. De Ardomor csak a kezemet fogta le és nyugtatott, hogy nem sokára vége lesz. És nem tudom, hogy miért, de a félhold alakot nagyon is lassan véste belém a boszorkány. Szerintem csak azért, hogy szenvedjek. Annyira fájt...Ilyet még nem éreztem sose. Legszívesebben annak a boszorkánynak a szemébe döftem volna a pengét, amivel vágott engem. Aztán végre vége lett a fájdalmamnak. Ezek után a tetoválást rezzenéstelen arccal végig ülném. Nem fájna annyira, mint ez a módszer.
Levették rólam a szemkötőt, de még mindig fájt az égetett heg. Sziszegve odaléptem a tükörhöz és megnéztem. A fekete félhold ott volt a nyakamon. Pontosan ott, ahol Dahlianak van.
Ardomor odalépkedett hozzám, majd a hátamat simogatva megölelt.
-Nagyon ügyesen csináltad.-dicsért meg.
-Nagyon is.-mosolygott Dahlia egy üvegcsével a kezében, ami méreg zölden izzott.
-Ez mi?-kérdeztem.
-Ez a te fájdalmad. Mindegyik benne van. A régiek és a mai. Ami a lelkedben voltak. Ha fájdalmat érzel, akkor a többi is elő jön. Így erősebb lesz a fájdalom érzeted. Így a múlttal szemben érzéketlen vagy. És az én elixírembe is jó lesz majd a későbbiek során. Nagyon szívesen.
És valóban nem fájt már a múlt. Az, hogy anyám, apám, sőt, már a nagymamám sem él. Tisztában voltam vele, de nem éreztem a fájdalmat, amit akkor éreztem. A sebhelyem is csak kicsit fáj.
-És most mi lesz?-kérdeztem.
-Sok könyvem van, amiből tanulhatod a mágiát. Csak tanulj és gyakorolj. Holnaptól mind ez elkezdődik, de most el kell üldöznünk a lélek rablókat. Ardomor...Te is velem jössz...
-Rendben.-bólintott a démon ifjú, majd hárman kitártuk az ajtót. A farkasok be is jöttek volna, ha nem égette volna meg Dahlia a farkasokat. Akkor már hátráltak. Ardomor is elkezdte égetni a lélek falókat. Dahlia megfogta az egyik kezemet, a másikat kinyújtotta a farkasok felé, majd hatalmas tűzáradatot küldtünk a falkára. Mindannyian égtek és vonyítottak a fájdalomtól. Dahlia sárgán izzó tekintete egyre gonoszabb lett, ahogy Ardomoré is.
-Azur, támadj!-parancsolt rá farkasára Dahlia. A farkas kirohant a házból és az égő falkát támadta meg. Rángatta, tépte és csonkolta az égő árnyakat. Már egyedül csak az alfa maradt. Ő még akkor is talpon volt, mikor égetni kezdtük. Ám ekkor ébredni kezdett a pirkadat. Az alfa mintha ott se lett volna, köddé vált. A fehér házi kedvenc oda loholt Dahliahoz, majd a nő leguggolt hozzá és simogatni kezdte a farkas bundáját.
-Okos kislány vagy, Azur!-dicsérte meg a farkast Dahlia.-Nagyon ügyes farkas vagy!
Ardomor rám nézett és látta, hogy a kezem még füstölt. Rám mosolygott, majd mikor megcsókolt volna, Dahlia közbe szólt:
-Hé...Amúgy ügyes voltál, tanonc...Nem rossz, ahhoz képest, hogy még soha nem boszorkánykodtál... Megmutatom az alvó helyeteket.
Ekkor a boszorkány besétált. Mi is utána mentünk. Mivel ez egy falu volt, nem vártam túl sokat a háztól. De valami elképesztően hangulatos volt a szoba, amit mutatott. Az ajtó helyén vörös függöny volt felakasztva, a szoba maga kicsi volt, de kényelmesen elfért benne egy ágy, egy ruhásszekrény és egy éjjeliszekrény az ágy mellett. Az éjjeliszekrényen egy füstölőtartó tálka volt, mellette egy nagy dobozka. Az ágy felett egy szarvas koponya díszelgett és a falat festmények  díszítették.
-Most pedig pihenj le.-mondta a boszorkány. Én megöleltem Dahliát, mert beismerem, nem is olyan gonosz, mint azt először hittem. A boszorkány megrökönyödve állt előttem és nem is ölelt meg.
-Köszönöm!-mondtam hálálkodva. A boszorkány megfogta két oldalt a vállamat, majd arrébb lökött és ezt mondta:
-Ugyan, gyermek...Nem szeretem a hálálkodást...Undorodom tőle. Csak örülj, hogy itt vagy és ennyi... Na de nekem most dolgom van. Fogadnom kell a halandókat. Addig nem akarok egy hangot sem meghallani. Szép álmokat.
Dahlia hátat fordított, majd kiment a szobából. Így lefeküdtem az ágyra, majd behunytam a szemeimet és elaludtam.