Ootsu-Cinkos

A hős

Elkövettem egy rohadt nagy hibát.  Nem számoltam azzal mekkora a víz bent. Így mikor a dimenziókapuval visszamentem a vízműbe, konkrétan azonnal víz alá kerültem.

- Ahh! - ennyi jött ki a torkomon, mikor végre a felszínre jutottam. A víz hideg volt, az pedig hogy hány halott lehet már a vízben csak még jobban rám hozta a frászt.

- Dekota! - hallottam egy sikolyt magam mögül.

- Wasabi! - fordultam meg azonnal.

- Kapd el a kezem! - kiáltott. Ő egy vékonyabb csőben talált kapaszkodót - Siess! - a két vizes kéz jókorát csattant, mikor találkozott, de ezzel nem volt idő foglalkozni.

- Wasabi, van egy ötletem, de ahhoz mindenkit ki kell menteni akit csak lehet!! - kiáltottam neki. A víz hangosan törte magának az utat, reccsentek a vasak, az üvegek, egyre jobban aggódtam a plafon miatt is... - Egy másik dimenzióba zárom a vizet! De a kapun az is átfél, aki a víz alatt van!

- Azt hiszem értem! - kiabált vissza - Akit látok, azt kimentem! - biccentett. Én pedig kitartottam a karom, és megnyitottam a kaput. Emellett aktiváltam a Byakugant is.

- Wasabi! Sumire a törmelékek alatt van! - rángattam meg a lány ruháját, mire az közelebb tolta a fülét - Sumire ott van a törmelékek alatt!! Beszorult a keze! - erre ő követte a kezem a tekintetével, majd lebukott a víz alá. Én leszűkítettem a kaput, hogy ne legyen olyan erős a sodrás. Viszont azt éreztem, hogy egyre jobban gyengülök. Még genin sem vagyok, mégis hogy lennék képes fenntartani a dimenziókaput és a Byakugant egyszerre?

- Dekota! - hallottam meg Wasabi hangját. Arra kaptam a fejem, és láttam, hogy ő is és vele Sumire is a felszínre került, de a sodrás még nagyon erősnek bizonyult, így folyamatosan sodródtak a kapu felé. Ahhoz viszont túl közel voltak, hogy olyan gyorsan leszűkíthessem azt. Ahj, fene, kell egy második kapu, amivel egy másik dimenzióba küldhetem őket!

- Megoldom! - a másik karomat is kitartottam, mire a két lány vette az adást, arra kezdtek el úszni. Közben engem elfogott egy furcsa érzés.... Mintha elkezdtek volna szögeket vernina testembe. Egyre nehezebb volt megtartani a kapukat, és a szemem is rettentően fájt. Aztán mintha még több szöget vernének belém... És még többet, mintha a testemen sose fogyna el a hely. De meg kell tartanom... Alighogy a két lány eltűnt a másik dimenzióban, a fájdalom kezdett elviselhetetlenné válni. Sikítottam. A hangok kezdtek megszűnni, és csak azt láttam, hogy a kapu irányítás híján hatalmasra tágul, ami még inkább falta a chakrámat. A víz ömlött a másik világba, de sajnos sejtettem, hogy olyan is kerül oda, akinek nem kéne.... Meg akartam menteni őket... De mikor próbáltam leszűkíteni a kaput, épphogy felemeltem a kezem, minden erőm elhagyott. Leestem a csőről, és a csípő érzésből ítélve a vízbe csapódhattam...

                        ❄❄❄

Mikor kinyitottam a szemem, egy csomó alak hajolt felém. Noha a hangjukat nem hallottam, csak pár perc múlva kezdtek kiélesedni az érzékszerveim.

- Miért nem reagál? - kérdezte a mellette álló nőtől. Fehér köpenyt viselt, rövid rózsaszín haja és zöld szemei voltak.

- I.... Wa.... Be.... - nyögtem ki, hogy a tudtára adjam, de igen, élek. Mindenki rám kapta a fejét.

- Dekota! - vigyorodott el elsőként Denki, majd megtámaszkodott az ágy szélén.

- Ehm... - új köszönési forma, de vesszek meg ennyit bírtam kinyögni....

- Hála az égnek! - mosolyodott el Metal is, majd a levegőbe boxolt.

- Jó látni hogy nem haltál meg te chakrabajnok! - fonta össze a karjait Iwabe egy gúnyos mosollyal.

- Ahh... - nyöszörögtem, míg próbáltam felülni.

- Dekota még nem kéne... - kezdte a rózsaszín hajú nő, de Metal és Iwabe addigra megragadták a karjaim és felültettek.

- Kösz. - néztem hálásan a fiúkra, mire mindkettő biccentett - Mi történt?

- Hát... - vakarta meg a tarkóját Denki - Nem nagyon tudjuk. Borutoék értek oda elsőnek. Mi annyit tudunk, hogy valakit megint manipuláltak, te és Sumire pedig kórházba kerületek. Hogy pontosan mi volt, arról nekünk nem mondtak semmit. - húzta el a száját a fiú. Bólintottam.

- Túl sok...chakrát használtam... Igaz? - sziszegtem. Mozogni is fájt, nem hogy beszélni...

- Igen. - biccentett a fehér köpenyes - Egy darabig pihenned kell.

- Világos... - morogtam.

- Mi pedig megyünk lassan. Gyógyulj! Majd még benézünk! - integetett Denki, majd a többiekkel együtt kiment, beleértve az orvost is. Én pedig sóhajtva döntöttem a fejem a falnak.

                         ❄❄❄

Kopogtak. Meg sem mozdultam, a szemem sem nyitottam ki. És nem is kellett, az ajtó halk zajolással csusszant arrébb és belépett a látogató.

- Dekota...? - hallottam ahogy közelebb lép, és próbálja kitalálni, milyen állapotomban vagyok jelenleg.

- Boruto. - nyitottam ki a szemem, egyenesen ránézve. Ő egy picit hátratántorodott. Ennyire csúnyán néztem rá? Megeshet. Aztán ismét közelebb lépett az ágyamhoz.

- Hallottam... Hogy megmentetted az osztályfelelőst, Namidát és Wasabit is... És mindenkit aki a vízműben volt... És ez.... Ez rendes dolog volt tőled. - nézett a szemembe. Jé, lessenek oda, Uzumaki Boruto elismert? Nem létezik!

- Köszönöm. - biccentettem - Akkor most már belátod, hogy nem vagyok olyan görény, mint amilyennek hiszel? - kérdeztem.

- Hát...

- Oké, értem. - tartottam fel a kezem.

- Hát.... Gyógyulj! - intett, majd elindult kifelé.

- Csak azért jöttél be, hogy ezt elmondd? - szóltam utána. Megállt.

- Nos... Fontosnak tartottam. - mondta még a válla felett, majd kinyitotta az ajtót. Ami mögött ott állt Mitsuki.

- Gyere Mitsuki! - szólt hozzá a szőke, mire a kígyófiú a szokásos selyemmosolyával fordul a barátja felé:

- Én is szeretnék beszélgetni Dekotával.

- Persze persze, nyugodtan! - mondta Boruto hátra sem nézve. Mitsuki belépett a kórterembe, majd gondosan bezárta magam mögött az ajtót.

- Hogy vagy? - kérdezte töretlen mosollyal.

- Egyenlőre chakrahiányosan, de lényegesen jobban, mint ahogy korábban voltam. - biccentettem - Sumire hogy van?

-  Nos... - nézett ki az ablakon a fiú - Pár kisebb sérülése van. És azt mondta szeretné, ha minél hamarabb elfognák azt aki manipulálja az embereket. - mondta, és az arcáról eltűnt a mosoly. Komolyan beszélt.

- Apropó - kezdtem társalgási hangnemben - Sumire hátán van egy pecsét. Furcsának találom, hogy csak a Byakugannal láttam, mert még soha nem beszélt róla. Mondjuk ezt te jobban tudod, hiszen régebb óta ismered, mint én.

- Egy pecsét a hátán? - ráncolta a homlokát, majd gondolkodóba esett.

- Igen. Ettől csak még gyanúsabbá válik, nem igaz? - néztem ki az ablakon. A nap már javában lemenőben volt, Konohát beragyogták a narancssárga és a vörös árnyalatai.

- Igen. Majdhogynem biztos, hogy ő az. Erről ma be akarok számolni Borutonak.

- Csak azért mert ő látja a dolgokat igaz? - fordítottam felé a fejem. Mitsuki megrázta a fejét, majd nyitotta a száját - Te, ne kezdd megint ezt a "Boruto az én napom" dumát, mert esküszöm lehozom neked az igazit és hozzád vágom. - mordultam fel, mire ő eleinte meglepetten pislogott rám, majd a kimonója ujját a szája elé téve kuncogni kezdett - Mi van?!

- Vicces vagy, Dekota-chan. - kuncogta.

- Chan?! Milyen chan?! - tartam szét a karom, mert már végképp elvesztettem a fonalat - Boruto rossz hatással van rád... - erre végre megkomolyodott.

- Azért akarom megosztani Borutoval az eddigi információkat, mert ő képes lesz megmenteni az osztályfelelőst.