Ootsu-Cinkos

A belső lélek

- Mi ez a hely?

- Nem tudom. Én csak... Nyitottam egy kaput. Nem tudtam, hogy ilyen világ is van...

- Ezek csak kristályok. Nem?

- Nem. Ez... Több. - végigfuttattam a tekintetem a tájon: minden kristályból volt. A fű, a hegy, a hó a tetején... Minden. A levegőben a gengervíz illata terjengett, és minden csillogott: volt ami mattul, és volt mi mindennél fényesebben. Ránéztem Mitsukira. Semmi baja nem volt, de ahogy felmérte a terepet, valami azt súgta, ő nincs jó helyen itt. Mintha a személyes terembe gázolt volna - Menjünk a szállásra. - szóltam oda neki. Nem akartam, hogy itt legyen.

- Az előbb még meg akartad keresni Kagurát. - jegyezte meg. Én viszont valamiért bezártam a lelki kapuimat. El akartam bújni a falaim mögött. Valaki túl közel merészkedett, én pedig visszavonulót akartam fújni...

- Már nem szükséges. Nem fogják bántani. Ahhoz túl sokat ér nekik. Ránk fáj a foguk. A szálláson biztonságban leszünk. - ismertettem a tervet faarccal, próbálva leplezni, hogy milyen kényelmetlenül érzem magam. A fiú bólintott, mire kinyújtottam a kezem és nyitottam egy kaput, mire onnan erős sav kezdett szivárogni - E-Ez nem az! - idegesen a számra haraptam és bezártam az átjárót. Aztán nyitottam egy újat: jéghideg szél süvített be, összeborzolva Mitsuki már amúgyis kócos haját - Franc, ez sem! - mint egy ajtót, úgy csaptam be ezt a kaput is. Sóhajtottam.

- Ideges vagy. Nem tudsz koncentrálni. - tájékoztatott a fiú.

- Magamtól nem jöttem volna rá. Mi vagy te, robot szanitéc? - mordultam rá, mire a szemöldöke alig láthatóan feljebb ugrott.

- Haragszol rám?

- Igen! - dobbantottam, majd mielőtt megkérdezhette volna, hogy miért, végre kinyitottam a jó dimenziókaput, így megragadtam a kimondja ujját és berángattam a szállásra. Késő volt, már mindenki aludt.

- Dekota, miért... - próbálkozott.

- Örülök hogy jól vagy, és nem talált el a villám. - mosolyogtam rá. Mitsuki arca elkomorult.

- Miért...

- Biztos fáradt vagy. Köszönöm, hogy megmentettél.

- Azt szeretném tudni...

- Későre jár. Így is csoda hogy nem keresnek minket, pedig a névsorolvasást jócskán lekéstük. - a kígyófiú közelebb lépett egy lépést.

- Ne terelj, érdekel, miért...

- Jó éjt, Mitsuki! - nyomtam egy gyors puszit az arcára, ami kellőképpen meglepte ahhoz, hogy elhallgasson, én pedig gyorsan beslisszoltam a szobámba, és jól magamra zártam az ajtót. Az a világ... Az a kristály világ... Az mi? És miért nem olvastam róla? És mégis mi zavart ott annyira? Megráztam a fejem. Így nem fog kiderülni. Azonnal meg nyitottam a kaput a kristályok dimenziójába.

                        🌨🌨🌨

Ugyanott voltam: zöld kristályrét, egy kristályerdő peremén, ami a kristályhegység kristály fennsíkján van. Szétnéztem: ez a zöld.. Olyan szép... Ez itt smaragd? Távolabb meg olyan a fű, mintha malachit lenne. És ahogy a hó csillog a fényben a hegy tetején... Mintha opál lenne! A virágok rózsakvarcok voltak. A víz pedig zafír! Az ég kék gyémánt szerűen csillogott. Hogy honnan tudtam a kristályok neveit, fogalmam sincs. De jöttek, én pedig örültem, hogy tudtam. Végignéztem a terepen. Mintha nem is egy másik dimenzióban lennék, hanem egy jól kidolgozott hógömbben.

- Öhm... Hahó? - pislogtam körbe. Kellemes szellő fújt, hangokat és dallamokat hozva magával. Aztán rezegni kezdett a föld, és az egyik hegy jelentős mozgásba kezdett. Próbáltam megállni, nehogy összetörjem a kristályokat, de amelyikhez hozzáértem, természetes fű-puhasággal simult a szandálomhoz. Közben a hegy lerázta magáról a havat, és az egy arcot vett fel alakként. Néztem... Ismerős. Az arc szemei végigmértek engem a hegyoldalról.

- Szervusz Dekota.

- Kaguya! - vágtam térdre magam, nem törődve a kristályokkal - Akarom mondani... Édesanyám? - néztem a nagy opál szemekbe, mire az arc elmosolyodott.

- Igen. Látom, megtaláltad a belső békédet. - biccentett. Értetlenül pislogtam, azt hittem csak viccel.

- Bocsánat, hogy mimet? - értetlenledtem. A nő oldalra biccentette a fejét, mire opál hajának egy része lecsúszott a hegoldalról, és letarolt néhány kristályfát.

- A belső békéd. Ez a világ. - magyarázta - Te tudod formázni. Nézd meg a füvet. Milyenek a kristályok? - letekintettem.

- Zöldek... És hegyesek.

- Ez az! - Kaguya arca egyszerre kivirult - Hegyesek! Tégy róla, hogy még hegyesebb legyen! Hogy te lehess a legélesebb fegyver, amit valaha megalkottak! - mosolygott biztatóan. A felkiáltására éreztem, hogy az eddig hozzám simuló fűkristályok éles karmokként kezdik átszúrni a cipőmet. Nagyon felzaklatott, hogy megint fegyvernek neveztek.

- Én... - egyenesedtem fel - Én nem szeretnék fegyver lenni. - a nő arca egy pillanat alatt elkomorult.

- Nem kérdeztem, hogy akarsz-e. Majd akkor megkérdezem, mikor kiderül, mennyi mindenre vagy képes! - mosolyodott el újból - Nézd meg ezt a világot! Te magad is egy kristály vagy itt! Gyönyörű, de rideg és éles. Ez vagy te! Ez a te igazi valód. Nézd csak meg. - utasított. Letéptem egy kristálylevelet az egyik fáról és ránéztem. Furcsa tükör volt hiszen nem volt csiszolt, de azt láttam, hogy a rendes, lilás Byakugan helyett opál szemekkel pislogok vissza a képemre. Ijedten eldobtam a levelet, ami a fűcsomókhoz érve szilánkjaira tört. Csak néztem a darabokat - Gyere... Kincsem. Beszélgessünk. - szólt negédesen Kaguya, mire a lábaim szófogadóan megadták magukat, és letérdeltem a fűbe, ami ismét puha selyemként fogott közre.

Gyönyörű. De rideg és éles. Ez a te igazi valód.