Ootsu-Cinkos

A gyenge

- V-Várj! Szólni kell Kagurának! - néztem hátra folyamatosan. A fiú csak rángatott magával - H... Hé... Kelet... Kelet nem is erre van! Kagura azt mondta a Horizont sziklaszirt keletre van! - kirántottam a kezem a szorításából - Hová akarsz vinni igazából?! - kérdeztem dühösen. Nem támadhatok. Ez nem Konoha.

- Hát... - sóhajtott - Egy másik partszakaszra akartalak vinni, ahol le lehet menni a tengerhez...

- És... Hihetek neked? - ráncoltam a szemöldököm.

- Igen. Nem haragudj hogy nem szóltam. - pislogott rám bűbánóan.

- Hát... Hát jó... - adtam meg magam, majd követtem. Hamarosan tényleg feltűnt a tenger, ahogy megcsillan a holdfényben a fák között. Tehát nem csapott be.

- Ootsutsuki Dekota. - szólalt meg egy ismeretlen hang. Elkaptam a fejen a vízről, és a hang tulajdonosa felé fordultam. Hosszú, sötét haja volt, kissé sapadt arca és sunyi mosolya. Ködrejteki jounninkabátot viselt, hosszú nadrágot és ninjaszandált - Én Hoshigake Shizuma vagyok. - mosolygott (vicsorgott) rám. A kísérőmre néztem.

- Ez nem véletlen. Mit akarsz igazából? - szűkítettem össze a szemem. A fiú védekezőn maga elé rakta a kezeit.

- Valóban nem az felesleges lenne azt mondani, hogy csak véletlenül erre jártunk - vette át a szót Shizuma - Az is értelmetlen időfecsérlés lenne, hogy beadjuk neked, hogy csak meghallottuk a neved Kagurától. - vonta meg a vállát - Minden konohai tanoncnak utána néztünk. - igyekeztem megtartani az arcvonásaim, nehogy grimaszba torzuljon az arckifejezésem.

- Milyen célból? - tettem fel a kérdést. Shizuma vicsora még szélesebb lett.

- Mert mi egy kulturális szervezet vagyunk, akik a régi, hangulatos Ködrejteket szeretnénk megjeleníteni. Sokat kutakodtunk a konohai akadémiások közt, és szeretnénk, ha te lennél a konohai képviselő! - jelentette be ünnepélyesen, majd széttárta a karját.

- Honnan tudnám én, milyen volt a régi Konoha? Ez a dolog több sebből is vérzik. - morogtam, mire Shizuma mosolya megremegett a szája sarkában. Kezd kijönni a sodrából. Intett egyet, mire mögüle kiugrott egy nő. Hátranyalt szőke haja volt, kezeiben egy-egy kard. A szeme mindent sugárzott csak barátságot nem.

- A régi Konoha? Meglátjuk, benned megvan-e a kellő tudás hozzá! - nevetett fel ördögien, majd nekem esett. Szúrt, vágott hasított, de nem talált el. Kitértem minden támadás elől. Ha most én visszatámadok, abból baj lehet... Felderengett előttem a Hetedik arca. Nem... Neki nem okozhatok gondot! - Haaa!!! - döfött felém újból, amit szintén kikerültem.

- Elég lesz! - szólalt meg hirtelen Shizuma, mire a lány parancsszerűen leállt - Ennél többet vártam Kaguyától. - folytatta.

- Miért mondod ezt? - szűkítettem össze a szemeim. A Hoshigaki vigyora ismét a füléig ért.

- Mert te egy Kaguya által kreált fegyver vagy. - mondta ki, majd elkomolyodott - Azonban... Te csak kikerülted a támadásokat. Fegyver létedre nem támadtál. - honnan tudja...? Hiszen ez nem is olyan infó amit bárki tud! - Kaguya elrontott téged. Élő fegyver vagy, mégis csak okos vagy, de erős nem. - mélyen a szemembe nézett - A fegyveri kötelességeid nem tudod ellátni. Így nem vesszük hasznodat.

"A létezésed... Értelmetlen."

Neki nem kellett rám támadnia. Nem kellett lesújtania. Ezzel az egy mondattal teljesen padlóra vágott. Mert mindig is ettől féltem. Régen megfogalmazódott már ez a fejemben, de hangosan még sohase mondtam ki.

- Nem... Nem, ez nem igaz... Ugye nem...? - motyogtam magam elé. Egyetlen mondattal kettétörték a lelkem... Már ha nekem van olyanom... Térdre estem. Homályosodott a tekintetem és éreztem hogy valami végigfolyik az arcomon. Majd újra. És újra. Végül folyamatossá vált. Elborult az agyam. Láttam, hogy valaki közeledik, de nem fogtam fel. A létezésem... Értelmetlen. Csak ez járt a fejemben. Nem hagyott nyugodni a gondolat.

- Dekota!! - hallottam meg egy hangot. Vagyis kettő volt, de egyszerre csendült. Éreztem, hogy egy kar magához húz, másik pedig Shizumáék elé rohant és tőrt rántott. Legalábbis így hallottam, mert a látásom még mindig homályos volt - Shizuma- san! Mi folyik itt?! - kérdezte a mellettem lévő riadt hangon.

- Kagu.... Ra? - motyogtam. Odaúzott magához.

- Igen! Ne félj, minden rendben lesz. - mondta,és a hangja már valamivel higgadtabb volt.

- Engedd el Dekotát! - szólt a másik - Te intézd el a többit, hátha nem kell harcba bocsátkozni. Bár megérdemelnék... Dekota miatt. - szinte forró a dühtől a hangja. Nem is tudtam kihez kötni.

- Rendben. Fogd Dekotát, még mindig nincs teljesen magánál. - éreztem a kezeket, ahogy váltanak. Ez a ruhaanyag amihez hozzáértem... Sokkal puhább mint Kaguráé.

- Dekota. Tudod ki vagyok? - kérdezte a fejem felett, sokkal szelídebben. Így már tudtam kivel van dolgom, hiába nem láttam.

- Mitsuki... Mi... Miért vagyunk? Miért létezünk? - suttogtam, majd felnéztem a fiúra.

- Mert valakinek szüksége van ránk. Máskülönben miért készítettek volna el minket? - válaszolta kedvesen, majd a szemem felé nyúlt, amit automatikusan becsuktam. Elhúzta az ujját a szemem alatt, majd mikor kinyitottam azt, Mitsuki arca tárult elém. A fiú most egészen komolynak tűnt, csak a szeme nevetett, ahogyan szokott. Eljutott a tudatomig a válasza... De nem tudtam felfogni.

- Mitsuki... Mitsuki!! - homályosult el a látásom újra, miközben belekapaszkodtam a ruhájába. Ő simogatta a hajam és a hátam.

- El kell tűnnünk innen... - mormogta az orra alatt - fel tudsz állni? - erre felnéztem rá - Majd én viszlek. - biccentett, majd a nagy hangzavar felé siklott a tekintete. Kagura hangja hallatszott, és egyszerre lehetett dühös és rémült. Én csak néztem Mitsuki arcát. Ő pedig egy szempillantás alatt egy másik helyre vitt. Egy csöndes sikátor volt - Gyere, sírd ki magad. A többiek nem láthatnak így. - nézett rám majd lehúzott magához. Nem kellett kérlelni, szinte amint hozzám ért le is huppantam mellé.

- A létezésem... Értelmetlen! - temettem a kezembe az arcom. Hangosan hüppögtem és rázkódott a vállam.

- Css, halkabban... Jobb lenne ha nem hallanának meg... - csitított a fiú, majd átkarolt - Így jobb? ChouCho korábban ilyesmiről beszélt. - a második mondat szinte el sem jutott hozzám, csak bólogattam hogy jó, jó, el ne mozduljon. Szembe fordultam vele, átöleltem és a mellkasába fúrtam a fejem, úgy sírtam tovább. Csak apránként nyugodtam le. A fejem Mitsuki vállára hajtottam, ő pedig egyik kezével átlarolt, a másikkal készenlétben volt, ha meghallanának minket. És hiába volt a szituáció az ami, és legyek akármilyen ninjatanonc... Én elaludtam Mitsuki ölelésében...