Ootsu-Cinkos

Az önsajnáló

Anya fájdalma... Az én fájdalmam. De... Nem. Én csak... Átérzem azt, ami belülről emészti őt. Azonban mellette a saját lelki sérelmem is dolgozik.

Nem lettem Genin. Nem lettem csapattárs. Nem lettem... Elfogadva. Bárki által.

A kis incidensem után, ha eddig felépítettem valamit, minden eltűnt. Egy lettem az Ootsusukik közül. Egy vérszemet kapott gyilkos, aki régen nem közelíti meg az emberi valót.

A kórházból Sakura mosolyogva engedett el - egy ideje ez volt az utolsó kedves gesztus, ami ért. A történet azóta elterjedt a faluban, és már olyan verziók is szárnyra kaptak, amiknek semmi köze a valósághoz. Az utcán mutogattak rám, hallhatóan súgtak össze a hátam mögött, kerülték velem a szemkontatktust, néhányan csúnya szavakkal illettek, olykor még köptek is felém.

Mindezt azért, mert Kaguya fájdalma rajtam keresztül öltött testet.

Úgy éreztem teljesen megtörtem. Nem akartam soha többé egyetlen portált sem nyitni. Nem haragudtam anyára. De nem akartam látni. Fájt, hogy a többiek mind továbbjutottak... Én pedig megragadtam itt... Kagura lelkesen írt továbbra is minden héten. De egyre ritkábban éreztem erőt, vagy motivációt, hogy válaszoljak. Annyira távolinak éreztem őt... Már nem is emlékszem az érintésére.... Az ölelésére...

Olyan régen kaptam ölelést.

Nem ettem. Nem ittam. Nem volt rá szükségem. Csak egy fegyver vagyok, akiből kiölték a lelket.

Minden nap kint ültem a háztetőn és fentről figyeltem az embereket. Fentről... Ahova nem néznek.

Számomra csendes lett a falu. A folyamatos zaklatások miatt sokszor zárás környékén estem be a boltba, hogy biztosan ne fussak össze senkivel. Fájt, hogy így bánnak velem. És egy nap nagyon elegem lett.

- Szörnyszülött vagy, egy lelketlen ivadék! Csak azért vagy még életben mert én nem akarok börtönbe menni! - kiabált utánam egy nálam idősebb fiú. Csak úgy, heccből. Hallottam hogy fogadott a társaival, hogy nem meri megtenni.

Nem pattant le rólam a sértés. De külső szemmel úgy tűnt. Csendesen folytattam az utam a halpiacra.

- Nesze, a pisztrángod. - lökte oda nekem az árus a fehér, félig átlátszó zacskót, amelyen át látszott a halacska üveges szeme - Hé, ez kevesebb, ennyi pénzért nem adom! - háborodott fel, az aprót számolva a kezében.

- Sajnálom de csak ennyim van. - magyaráztam - Visszaadom az egyiket, úgy elég lesz. - és már nyúltam bele a szatyorba.

- Hozzá ne érj! Tudod mit, fogd az apródat és takarodj haza! - mondta, és hozzám vágta az érméket.

Fájt. Tudtam, hogy félelemből tette. A fémek hangos koppanással ütköztek nekem, vagy a földnek.

Fájt. Azonnal lett egy kék folt a homlokomon, az alkaromom, de még a térdemen is.

- Bocsánat. - motyogtam, miközben leguggoltam, hogy felszedjem az aprót. Nagyon megalázó volt. Régóta először egy érzés villant fel bennem; düh. De nem mondtam semmi mást. Nem bántottam az árust. Viszont meg született bennem egy elhatározás.

Hazaérve rég nem látott buzgósággal kezdtem el rajzolni és méregetni magam a tükör előtt. Elegem lett. Ha senki sem kíváncsi Ootsusuki Dekotára... Akkor neki nem kell léteznie.

Az alakváltás egy alap, könnyen fenntrartható és kevés chakrát igénylő jutsu. Miután kitanulmányoztam magam, leültem, és körülbelül megrajzoltam azt az új lányt aki szeretnék lenni. Rövid, tépett fazonú ezüst haját egy vastagabb fonott tincs díszíti. Kerek arcocskája egészen barátságos külsőt eredményez. Alacsony termete egyáltalán nem sejtet semmilyen veszélyt. Kicsiny, ezüstös csillag fülbevalójával, és szürke, félvállas pólójával sokkal fiatalabbnak tűnik a valós koránál. A sötétkék rövidnadrághoz pedig fekete harisnyát, és halványlila ninjaszandált visel. Hosszasan tanulmányoztam az egyébként borzalmasan aránytalan rajzot. Majd koncentráltam, és létrehoztam a justut.

Elégedetten bámultam a tükörben. A Byakuganok helyett két, szürkés-lilás szempár pislogott vissza. A kezemet a tükörre tettem, összeérintve a tenyeremet a tükörképemmel. Tetszett amit láttam. Kicsi voltam. Ártatlan. Barátságos. Mint amilyen... Mindig is voltam... Vagy legalábbis szerettem volna lenni.

Nagyon jól tudtam, hogy az erőm még lebuktathat, ezért elkezdtem a kristályjutsukkal foglalkozni. Ki sem dugtam az orromat a házból, látogató híján pedig ajtót sem nyitottam.

Három nap múlva mertem utcára merészkedni. Nem szólt hozzám senki. Elmentek mellettem. Nem szóltak be, vagy gáncsoltak ki, úgy tudtam venni egy zacskó zsebkendőt, mint egy normális ember. Nagyon megtetszett az új külsőm. Teljesen a rabjává váltam, és egy idő után már otthon sem akartam megszüntetni a jutsut. Az emberek olyan szinten megutáltatták velem saját magamat, hogy kénytelen voltam új emberként újjászületni.

Dekota a múlté. Sokat gondolkodtam azon, vajon a nevemet is megváltoztassam-e. Végül úgy döntöttem, hogy Starrumként fogok bemutatkozni, akárhová megyek.

Komdachi Starrum.

Boldog voltam. Egészen addig, amíg nem hozott össze a sors azokkal, akik még Dekotát keresték...