Ootsu-Cinkos

A harcos

Csak ültem a kis erkélyen és meredtem az utcára. Már félhomály uralkodott Konoha felett, a lámpák lassan felkapcsolódtak, az élet viszont mégsem állt meg.

- Sajnálja... - ismételtem sokadjára, mire felsejlett előttem Iwabe zavart arckifejezése. Alig tudja kinyögni - Sajnálom. Nem is olyan nehéz kimondani. - motyogtam az orrom alatt. Nem nagyon mondott mást, csak hazajött velünk. Leginkább Metallal és Denkivel beszélgettem, a másik két fiú épp elég jól elvolt magának ott hátul - De mit sajnál? - kopogtak - Hm? Ki az? - mentem be, majd kinyitottam az ajtót.

- Zavarok? - intett egyet a Hetedik.

- Nem, dehogy. - álltam odébb az ajtóból, hogy bejöhessen.

- Eddig milyen az Akadémia? - mosolygott rám, majd helyét foglalt az ágyamon.

- Mesés. - morogtam.

- Mi a baj? - váltott komolyra.

- Hogy Ootsusuki vagyok. - sóhajtottam - Azt hiszik, le akarom gyilkolni a világot, csak mert a klánom arról híres, hogy öt csillagos a pusztításban. - húztam el a szám. A Hetedik elmosolyodott, majd megpaskolta a helyet maga mellett. Odaültem.

- Az emberek előítéletesek. Ezt én tudom a legjobban. És ha nem igaz, amit állítanak, legyen az az életcélod, hogy bebizonyítod nekik, hogy az ítéletük hamis! - tartotta felém az öklét. Csak néztem a bekötözött kezet.

- Az anyám miért ölt? Biztos megvolt rá az oka. - néztem fel rá. A Hetedik leeresztette a kezét.

- Ezt... Ezt nem kell tudnod... Még kicsi vagy hozzá. - tette a fejemre a tenyerét.

- De tudnom kell. Mert ő az anyám. - közöltem rezzenéstelen arccal. A férfi felnevetett.

- Tényleg hasonlítasz rá. - kuncogott - Anyád jól érezte magát itt, ezen a Földön. Párra talált és gyermekeknek adott életet. Azonban a klán többi tagja nem nézte ezt jó szemmel, így anyád próbált felkészülni a támadásra. Ezért készültek a fehér Zetsuk és te is. - bökött felém - Viszont ő az itt elő embereket is fel akarta használni a tervéhez, ezért volt olyan sok áldozat. Érted már?

- Igen. Köszönöm. - bólintottam - Így már... Világos. Miért nem ezt tanítják az akadémián? -  kérdeztem. A Hetedik elhúzta a száját.

- Ha minden részletesen elmagyaráznánk a diákoknak, más szorulna háttérbe.

- Ha nem magyarázzák el részletesen a diákoknak, azok abból alkotnak véleményt, ha jobban tetszik, előítéletet. - vágtam rá csuklóból. Ő csak pislogott rám, majd kínosan megvakarta a tarkóját.

- I-Igazad van... - nevetett. A nevetése engem is mosolygásra késztetett - Ha megbocsátasz, mennem kell. Sok helyen van szükség rám. Ha kell bármi, szólj! - mosolygott, majd meg sem várva hogy elköszönjek, pukkant egyet.

- Egy klón...? Ez a Hetedikre vall. - sóhajtottam mosolyogva, majd még egy kicsit kimentem levegőzni az erkélyre, utána pedig bementem a házba. Ki akartam próbálni valamit.

- Gyerünk... Tanulj új dimenzió kapuja! - tartottam ki a kezem. Semmi - Aaahj, mi van már?! Ez a klánom egyik alapképessége nem? Nyííílj.... Mááár.... Ki! - semmi - Fene beléd, hogy sülnél meg a pokolban! - emeltem ütésre a kezem, mire kinyílt egy kis rés a levegőben, és vörös sav kezdett szivárogni. Megnyílt egy kapu - Jaj ne már, az a ramen a vacsorám lett volna... Oké. Záródj be. Close. Bezár. Close the door. Vagy mi... Hallod?! Kilincset nem szereltek rád?! - mentem arrébb, mire a kapu bezáródott - Szóval... Csak egy bizonyos távolságban tudom kinyitni a kaput, igaz? Hmm... - és nagyjából ezzel ment el az estém. Gyakoroltam.
                         ❄❄❄
- A mai órán... A mai.... Figyelnétek rám egy kicsit?! - fakadt ki szegény Shino sensei. Mitsuki és én ültünk meg rendesen, a többiek mind jól elvoltak, mindenki dumált valakivel. Kimentünk az iskola melletti edzőtérre, amelyik a szabad ég alatt van. Mit akar itt a sensei? Gondolom ezt próbálja elmondani... Kezd elegem lenni, hogy nem lehet haladni... A tanárnak meg nincs semmi tisztelete a diákok közt.

- Hoy... - mordultam fel egész halkan, de senki sem figyelt - Elég lesz.... Fogjátok be. - mondtam valamivel hangosabban, de még mindig ment a duma. Felálltam majd dobbantottam egy nagyot, mire remegni kezdett a föld - POFA BE DUMÁS BAGÁZS!!! - ordítottam, mire mindenki rám kapta a fejét, természetesen hatalmas riadalommal. Amint leültem a föld is lenyugodott. Végignéztem az arcokon - Azt hiszem, megvan a mottóm. - mondtam halkan, mégis tisztán hallotta az összes ott lévő.

- És mi az? - mosolygott Mitsuki. Gúnyos mosollyal néztem rá.

- Nem vagyok ijesztő, csak nem érdemes felhúzni az agyam. - vigyorogtam gonoszul, mire mindenkinek érdekes lett az eddig olyannyira semmibe vett sensei. Én még egy valakit néztem nagyon: az osztályfelelőst. Elvileg az ő feladata ilyen helyzetben fellépni, de ő csak kapkodta a fejét riadtan. Hát... Nem akarok előítéletes lenni, de választhattak volna rátermettem embert is a feladatra....

- Szóval mint már mondani akartam, a mai nap gyakorlati órát tartunk. Vagyis felmérem a jelenlegi erőtöket, azáltal, hogy egymással fogtok párbajozni. - erre mindenki felbuzdult. Elég volt hirtelen feléjük kapni a fejem, hogy csend legyen - Ha már ennyire formában vagy... Dekota, kezdened? - nézett rám a sensei. Én? De hát... Nem is nagyon vagyok a képességeim birtokában.

- Hm. - biccentettem, majd felálltam - Ki lesz az ellenfelem? - néztem végig az osztályon. Mindenki meredt rám, vagy a földre esetleg Shino senseire, de senki nem szólt.

- Én! Én majd megmérkőzök veled! - tartotta fel a kezét Metal, de mikor mindenki rá nézett, megremegett a keze.

- Rendben. - biccentett a sensei - A többiek távolabbról figyelnek majd, velem együtt.

- Mindenki... Figyel? - pislogott kétségbeesetten a fiú.

- Ha tényleg ez befolyásolja a teljesítményed, akkor nem is lehetsz te igazán erős. - jegyeztem meg csípősen, mire felcsillant a szeme.

- Azért is megmutatom hogy mit tudok! - mutatott rám kihívóan.

- Ezért mondtam. - mosolyodtam el, mire látszott az arcán hogy leesett neki: bedőlt egy egyszerű pszichológiai trükknek. A többiek közben arrébb vonultak, és elhelyezkedtek. Ha jól tudom, ChoCho, ő az aki még most is chipset majdszolt.

- Mehet! - kiáltotta Shino sensei.

- Avarhurrikán! - ugrott fel Metal. Hurrikán? Egy szél elemű jutsu. Be is álltam, hogy háríthassam, azonban egyáltalán nem az volt, amire számítottam: taijutsu. Telibe kaptam az egészet az arcomba, és jó párat bucskáztam hátra, mire stabilan elterültem arccal a földön.

- Még most is olyan nagyképű vagy?! - kiáltotta be az egyik.

- A nyertes... - kezdte a sensei, de felálltam, és megtöröltem a poros arcom. Gyilkos szemekkel néztem a fiúra. Megkedveltem Metalt míg tegnap sétáltunk haza, de most százszázalékig ellenségként tekintettem rá.

- Még nincs vége. - mosolyodtam el gonoszul, mire Metal is beállt küzdőpozícióba. Kitartottak magam mellé a karom, a többiek felé. "Azt akarom... Hogy Metal visszakapja, amit nekem adott... Hogy ugyanúgy telibe kapja!!" ahogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, hirtelen egy fél ember magasságú kapu nyílt ki, amiben eltűnt a kezem. Metal nézett, nem tudta hova tenni. Koncentráltam, mire egy újabb kapu jelent meg a fiú feje mellett. Azonban mire az észbe kapott volna, a kezem már azért, és olyat kapott az öklömtől, hogy a legközelebbi fáig repült. Furcsa érzés öntött el. Valami... Ösztönös volt. Azt súgta, legyen újra. De... Mindent... Vissza kéne... Csinálni.... Csettintettem. Metal teste magától mozdult, visszarepült a kapu elé, és újból telibe kapta a balost. És ugyanúgy a fánál landolt, mint elsőre. Kivettem a kezem a kapuból, majd hármat csettintettem. A fiú még háromszor kapta be ugyanazt a támadást, amit már eddig kétszer. Utoljára úgy nekicsapódott a fának, hogy úgy tűnt, egy hamar nem áll fel.

- Az erőm... Az idő? Vissza tudok menni az időben... Néhány csettintéssel? - néztem a kezeimre.

- A nyertes Dekota! - amint ezt a sensei elmondta, mindenki elkezdett loholni Metal felé. Idő... Megelőzöm őket... És ott termettem Metal előtt. Az összes diák megtorpant, egyedül Iwabe csörtetett tovább dühösen. Metal lilára vert fejjel nézett fel rám, mire a kezem nyújtottam felé.

- Köszönöm a párbajt. - mosolyogtam rá, mire ő is magára erőltetett egyet, majd megragadta a kezem, én meg felhúztam és átvetettem a karját a vállamon. A döbbent osztály felé fordultam. Iwabe pár lépésre állt tőlem meglepetten.

- Sensei, kérem.... Elkísérném Metalt az orvosiba. - mosolyogtam kedvesen. Igen, azt hiszem sikerült mindenkit meglepnem.