Ootsu-Cinkos

Az elborult

- Dekota. Dekota, kelj fel. Mennünk kell. Közelednek.

- Mmm... Mitsuki... - morogtam - Kik jönnek? Mi történt? - motyorogtam az orrom alatt. A fiú velem szemben térdelt és fogta a kezem hogy felhúzzon.

- Nem is emlékszel Shizumára? - némi meglepettség volt a hangjában.

- De... De igen. Ő mondta azt hogy... Mindegy. Menjünk. - dözsöltem meg a szemem majd szorítottam egyet a társam kezén, aki felállt és felrántott a földről.

- Elaludtál. Lefárasztottak az események? - kezdett el húzni maga után.

- Igen. Úgyhogy kérlek mielőbb érjünk vissza a szállásra. - biccentettem, miközben elengedtem a kezét és felvettem vele a tempót. A kígyófiú egyenletesen, halkan futott végig a kisutcában, a sikátorokon, a menetszél pedig lobogtatta a tincseit - Mitsuki.

- Hm? - nézett rám egy pillanatra, jelezve hogy figyel.

- Köszönöm. - biccentettem oda neki, mire nem reagált semmit. Hmn, nem csalódtam.

- Dekota, szaladj! - hallottam meg a kiáltást, mire mindketten megfordultunk. A hét kardforgató volt az, élükön Kagurával, be akarta előzni az üldözőket. Ne tudtam hová tenni a helyzetet, így azonnal Mitsukira néztem. A fiú először látszott dühösnek.

- Mitsuki...? - nem is gondoltam. hogy így megszoktam hogy ő ennyire hidegvérű. Konkrétan elbizonytalanított, hogy dühösnek láttam, ez egyáltalán nem jellemző rá. Hiába néztem rá, ő teljesen kizárt a látóteréből, így én is eldöntöttem, hogy szembenézek az üldözőkkel.

- Meg akarnak ölni, hiszen túl sokat láttunk nem igaz? - sziszegtem. Ekkor két kar lendült elém: Mitsukié és Kaguráé.

- Élve kell visszajutnotok, hogy ne lehessen ebből semmi konfliktus a két falu közt! - mondta Kagura - Te is igazán letehetnéd a feltűnési viszketegséged. Én elintézem. - morogta oda Mitsukinak teljesen más stílusban, ami bántotta a fülem. Mitsuki azonban meg sem hallotta, meg sem mozdult a támadó állásból.

- Nem lesz baj Kagura. - hajoltam közelebb a fiú vállához, hogy csak ő hallja - Úgyis kezdek felocsúdni. Ez meg azt jelenti, hogy szívesen behúzkék egyet Shizumának azért, amit mondott.

- Miért? Nincs igaza? - reccs. Ez a lelkem maradéka volt. Kikerekedett a szemem a felismeréstől.

- Hogy nyelne el a pokol! - kiáltottam rá, mire elvigyorodott és pukkant egyet. Shizuma állt előttünk. Ahogy sejtettem. Azonnal az üldözőinkre kaptam a fejem. Öten voltak, köztük egy másik Shizuma. Alakváltás - Jó hogy ilyen közel vagy! - vicsorogtam az előttem álló férfire, mire aktiválódtak a szemeim és már ütöttem is az egyik tenketsu pontjába. Próbált lesújtani a saját kardjával, de mindet kivédtem a Byakugannak köszönhetően. Teljesen elborult az agyam... Nem tudtam hová vitte Kagurát és összetiport lelkileg. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy olyat érezzek, amit eddig soha: féktelen dühöt. Először csak Shizumára támadtam ahol értem, mire ő kiáltott valamit, és a többi kardforgató is csatlakozott. Eggyel még elbírtam.... Kettővel is... Hárommal is... Négynél már igencsak gyöngyözött a homlokom, míg végül csak azt vettem észre, hogy egy óvatlan mozdulattal a karjaikba sétáltam: egyik lefogta a jobb karom, másik a balt, még egy szorított hátulról és nyomott lefelé, mire térdre estem. Közben önkívületi állapotban üvöltöztem a vigyorgó Shizumának és válogatott sertéseket vágtam a fejéhez. Nem tudom mi volt velem. Jól hátba rúgtak, iszonyatosan fájt, és a vállaimba döfött tőröket is éreztem, a számban lévő vér ízéről nem is beszélve. Ennek ellenére... Nem álltam le. Tomboltam és kapukat nyitottam, mire elengedtek. Azt nyitottam meg, amelyik tele volt sávval... Rohantam Shizua felé. Ő vigyorogva emelte a kardját. Gyorsabb leszek. Gyorsabbnak kell lennem. R
Szaladtam.

- Dekota állj meg! - hallottam hogy nekem kiált, de nem figyeltem rá. El akartam intézni Shizumát. Lendítettem az öklöm, és teljes erőből a férfi gyomrába ütöttem. Közben valami furcsa hideg futott át a gerincemen. Valami történt a figyelmemen kívül. Shizuma ugyan elrepült egy pár méterre az ütéstől, de töretlenül vigyorgott. Megfordultam. A kardja Mitsuki oldalából állt ki. A kígyófiú arccal a földön feküdt, majd mikor megmozdult, felemelte a fejét és azokkal a szemekkel rám nézett... Nem is tudom hogy írjam le ezt az egészet. Egyszerre éreztem, hogy elszállt az eddigi haragom, de fellobbant mellette egy sokkal hatalmasabb. Megint képes lettem volna tombolni, de helyette bevillant egy ötlet: hiszen én tudok az idővel játszani! Elképzeltem ahogy újból rohanok Shizuma felé, majd csettintettem egy nagyot. A jutsu (kell neki egy frappáns név... Áhh, majd kitalálom) működött, tényleg rohantam Shizuma felé ugyanazokkal az érzésekkel, mint néhány másodperccel ezelőtt. Ahogy a férfi, én is elvigyorodtam, amit ő nem tudott mire vélni. Irányt váltottam és szaladtam Mitsukihoz. A fiú nagyban harcolt az egyik kardforgatóval. Egy nő volt az, és éppen szúrni készült. Mitsukin sehol semmi sérülés nem volt, macska ügyességgel ugrándozott.

- Mitsuki! - nyújtottam felé a kezem, mire ő kinyújtotta a sajátját majd megragadta a csuklóm, én pedig odébb rántottam, ezzel kikerülve egy újabb támadást - Le kell ráznunk őket és meg kell keresnünk Kagurát! - hadartam. A fiú bólintott, majd szorított egyet a csuklómon és elkezdett húzni maga után. Felugrottunk a háztetőre, de egy kiáltást hallottunk a hátunk mögött. Nem értettem tisztán, de annyit kihallottam, hogy "raiton". Mitsuki meg se hallotta, rohant tovább, én pedig az égre kaptam a fejem, és ahogy láttam a hatalmas villámokat a fejünk felett, már tudtam milyen jutsu ez. Tehát nem véletlenül mondják, hogy ha vissza is mész az időben, és megakadályozol valamit, lesz más, ami már nagyobb falat lesz... És a villám hatósugarába kerültünk.