Ootsu-Cinkos

A bukott angyal

Térdre borultam. Ugyanott voltam, azon a kristályokból álló vidéken, előttem pedig egy ismerős nő állt. Már találkoztunk...

- A segítségemet kérted. Mit szeretnél? - kérdezte hűvösen.

- Csak... Csak... - sóhajtottam - Űzd ki ezeket a gyilkos gondolatokat a fejemből! Kérlek! Emeltem fel rá a tekintetem, mire összeszűkített szemekkel nézett rám - Mondd el, miért jó ez? Hol vagy te? Miért rajtam vezeted le a dühöd? Miért vagy dühös? Ki bántott? Mondd el nekem!! - ütöttem a földre ököllel, de közben már nagyban rázott a zokogás. De nem az én fájdalmam volt. Hanem az övé. A könnyektől csak homályosan láttam, de az nekem is feltűnt, hogy sír. Némán, ahogy egy királynőhöz illik. Lassan felálltam. Mélyen a szemébe néztem - Én... Nem ismerlek úgy, ahogyan azt illő lenne. De kérlek... Ha meg mutatod nekem a dühöd és a fájdalmad, mutasd meg az okát is. - mondtam halkan. Meg sem rezdült az arca, csak mikor legközelebb megszólaltam - Édesanyám...

- Hallgass. - szólt közbe rideg hangon - Azt hiszed én nem látom...? - hajtotta le a fejét, de én láttam, hogy a könnyek megsokszorozódnak a szemében - Azt hiszed, nem látom, hogy képes vagy önálló lenni? Azt hiszed nem látom, hogy te is elárulsz majd, mint a fiaim? Azt hiszed nem akarlak úgy szeretni, mint a lányomat? Nem. Rosszul hiszed. Én nem akarlak elengedni. A fegyverek vagy. De nem lehetsz, mert ahhoz túlságosan önálló vagy... - közelebb lépett, és az egyik kezébe fogta az arcom - Nagyra nőttél Kincsem. - suttogta, mire a szemem ismét megtelt könnyel. De ezek már az enyémek voltak - Amit érzel... Az én vagyok. Egy részem benned van. Így most te is átérzed azt a kettősséget amit én. Az egyik felem igenis megmutatná, hogy te nem lehetsz élő. Te csak egy tárgy vagy, amit úgy használok, ahogy nekem tetszik. - mondta ki kíméletlenül, majd lágyabb hangon folytatta - A másik... Amelyik a lányának tekint téged. Aki... Nagyon.... Sz.... Szeret... Téged... - mondta olyan halkan, hogy a lágy szellő szinte azonnal el is vitte a hangját.

- Értem. - csak úgy kavarogtak a gondolatok a fejemben.

- Tudod - folytatta - Szeretném, hogy erős legyél. Hogy megvédd ezt a helyet. A Földet.

- Kitől? - pislogtam - Békeidő van. Kaguya felsóhajtott.

- Én kívülálló vagyok a klánomban. Én nem voltan hajlandó elárulni ezt a bolygót, mert... - lesütötte a szemét, de nem engedett a feszes testtartásából - ...Szerelmes lettem. - nagyra nyílt szemekkel figyeltem, hátha folytatja - Az Ootsusuki klán néhány tagja hamarosan eljön majd, hogy behajtsa az adósságomat. Az ő vérük is benned van. Szállj szembe velük, és védd meg az otthonodat! - nézett a szemembe. Nem tudtam mit mondani. Ez... Sok volt nekem.

- Megteszem ami tőlem telik. - hajoltam meg kissé - És... Mondd... Kibe lettél szerelmes? - kérdeztem halkan, mert éreztem, hogy ez veszélyes terep.

- Erről most nem beszélek. Amit meg kell jegyezned... Hogy soha ne legyél szerelmes. Ideig-óráig tartó boldogság, amelynek úgyis csak rossz vége lesz... - mondta csalódottan. Eleinte elhittem neki. Aztán a fejembe ötlött, hogy "de mi lenne, ha én bebizonyítom, hogy nem az? Hogy létezik örökké tartó, igaz szerelem?" Olyan, mint ami abban a regényben volt... Bólintottam.

- Most menj... És... Kérlek bocsáss meg. - tette hozzá gyorsan. Hirtelen nem tudtam hová tenni. Úgy állt ott, és nézett rám, mint egy valóságos királynő. Azonban a szemébe nézve olyan esetlennek tűnt... Nem lehetett rá haragudni. Főleg nekem... Úgy festett, mint mikor valakit beültetnek egy nagy cég vezetői székébe, és annyira jól akarja csinálni, hogy a végén semmit sem tud koordinálni. Megeresztettem egy apró mosolyt.

- Nem haragszom. - mondtam neki, majd megnyitottam egy kaput, és még egy utolsót intve az édesanyámnak, eltűntem a szeme elől.

                               🌨🌨🌨

- Fel fog ébredni? Már hat órája ki van ütve...

- Csend már Boruto! Nem látod, hogy most akarja kinyitni a szemét? Menj ki! Legutóbb ahogy rád támadt... Lehet most is fog.

- N-Nhe-em! - nyögtem ki a lehető legérthetöbben - Nhem... Foghok... - szuszogtam, de még nem mertem kinyitni a szemem - Ne h... Haragudj rám... amiatt... - borzasztó nehezemre esett összefüggően beszélni. Óvatosan nyitottam ki a szemem, és két alakot láttam meg, még kissé homályosan. Sarada és Boruto volt az.

- Hogy érzed magad? Hozzak vizet vagy valamit? - kérdezte az Uchiha, mire halványan elmosolyodtam.

- Egy pohár víz... Az jót tenne... - bólogattam. A lány azonnal szalad is, a szőke fiú pedig a helyére lépett.

- Mindig is tudtam hogy utálsz. - vigyorodott el, és összekulcsolta a kezét a tarkóján. Hangosan fújtam ki a levegőt az orromon.

- Még ha van is valami abban amit mondasz... - mormogtam alig érthetően - Én... Sajnálom.

- De hát mi volt ez?! Egy pillanatig ijesztőbb voltál, mint Kakashi no-occhan! - fakadt ki. Sóhajtottam.

- Az Hatodik. Zsenikém. - néztem a szemébe egy kissé lenézően, mire duzzogva összeráncolta a szemöldökét.

- A kérdésemre nem válaszoltál Okoska. - fonta össze a karjait maga előtt. Ekkor Sarada csörtetett be az ajtón. Hú, soha jobbkor! Letette a poharat a kisasztalra, majd segített felülni. Szigorúan nézett a fiúra, mire az egy "ch" kíséretében kivonult a kórteremből. A kezembe adta a vizet és leült az ágy szélére.

- Öhm... - látszott hogy tudja mit akar mondani, csak közben próbál odafigyelni, hogy tapintatos maradjon - Mi... Mi történt? Én nagyon szívesen segítek, tényleg...

- Ugyan... - néztem a szemébe, amik most feketén csillogtak - Csak... Amolyan pszichológiai dolog. - legyintettem. - tudta, hogy ezzel nincs lezárva a téma. Legalábbis részéről - Inkább azt mondd meg, mi lett a vizsga eredménye? - néztem bele a lemenő napba. A lány sóhajtott.

- Mindenki átment.... Kivéve te. - mondta ki egészen halkan. Keserű mosolyra húztam a szám.

- Sejtettem. - "Tehát Kaguya ezért mondta, hogy bocsássak meg neki. Ne félj anyu. Nem haragszom."