Ootsu-Cinkos

A törekvő

Odébb csaptam Hinata-sama tenyerét, így az a fejem mellett húzott el, a másik kezemmel pedig a gyomrába akartam ütni csak... Az ő szabad keze is mozdult, és egy pillanatra olyan érzés fogott el, mintha ketté törtek volna... Pedig csak tökéletesen benyomott egy idegszálat a gerincem mentén.

- Ahh! - estem a földre. Veszettül fájt, örültem ha a karomat tudom mozgatni. De ennyi nem lehet elég! Próbáltam feltolni magam, ám amint ez sikerült, azonnal kaptam a további ütéseket, bár azt kiszúrtam, hogy nem a chakrapontjaimra céloz, hanem azokra az idegekre, amivel le tud bénítani - Ch... Byakugan! - kiáltottam dühösen, majd fürkésző tekintette meredtem az előttem állóra. Valamicskét láttam, mintha kék fonalak lettek volna Hinata-sama ruhájára ragaszva, és kész csomó volt a hasában. De nem volt semmi fekete fehér, mint amilyennek olvastam.

- Ez még nagyon gyenge. De lássuk mit tudsz vele, meddig tudod fenntartani. - szólt szelíden, de a testtartása még mindig fenyegető volt - Gyere Dekota! - újból nekiugrottam, ezúttal felülről. A bal vállamat már kilőtte, azt nem tudom mozgatni. A gerincem is sajog még, de azt nem hagyhatom veszni... Rá akartam ugrani, mire ő a karjaival és a chakrapajzsával védekezett. Akkor most kipróbáljuk ezt a módszert. Mielőtt a pajzson landoltam volna, megnyitottam egy kaput, így eltűntem az edzőm szeme elől. Következőnek előtte bukkantam fel, és mielőtt reagálhatott volna, chakrát sűrítettem az ujjaim végébe  majd erősen megböktem azt a nagy gombócot, amit a hasában láttam. A két pajzs a vállamnak ütközött egy pillanatra, majd Hinata-sama hátrébb ugrott, egyik kezét a hasára tette. Nyertem? Nem, még mindig talpon van. Az erős chakrapajzs megégette a bőröm, és eltépte a ruhámat is, bár ez nem igazán zavart.

- Nah... Ehz már... Jó? - lihegtem, mire leengedte a védelmét és elmosolyodott.

- Ahhoz képest, hogy először próbálod, egész jó. Ügyes vagy, Dekota! - mosolygott rám kedvesen, én pedig elterültem a füvön.

- Legközelebb jobb leszek! - emeltem a kezem az égre.

- Whoaaa! Anya, nagyon menő vagy! - jött ki Himawari is az udvarra, majd mondhatni körbeugrálta Hinata-samát. Én valahogy felálltam a földről és leporoltam magamat, aztán elindultam be a házba.

- Dekota! - szólt utánam Hinata - Pár perc szünet és folytatjuk jó?

- Igenis! - biccentettem, majd bementem egy pohár vízért. Éppen engedtem magamnak a vizet, mikor egy hangot hallottam meg magam mellől:

- Apa alig jár haza. Ha anyát is elveszed tőlünk... - morogta Boruto. Nem tudom mióta állt ott, de felteszem, végignézte az egész hóbelevancot - Himawari nagyon szomorú lesz, ha anya többet foglalkozik veled, mint vele. - faarccal meredtem a szöszire.

- Ne aggódj. Nem zavarom sokáig a családi idillt. - vetettem oda megnyomva a "családi" szót. A fiú felszisszent.

- Ch.... Csak tűnj már el.

- Bocs, még van egy kis dolgom. - tettem le a poharat, majd visszamentem Himawariékhoz.

                           ❄❄❄

- Heee.... - ültem le törökülésbe, és lehunytam a szemem - Ez fáj.... - tettem a kezem a szemeimre.

- Mára ennyi. Nagyon jól haladsz! Ma már ne használd a Byakugant, jó? - szólt kedvesen, majd segített felállni.

- Uhum! - bólogattam - Köszönök mindent! - hajoltam meg, majd elköszöntem Borutotól és Himawaritól is, végül hazafelé vettem az irányt. Jó sokáig maradtam, már sötét volt. Az egyik sikátorban egy alak mozdult meg.

- Ki az?! - dobtam oda négy shurikent, mire a másik tökéletesen hárította azokat.

- Csak én vagyok, Dekota. - lépett elő az árnyékból Mitsuki.

- Te? - kérdeztem enyhe megvetéssel a hangomban, majd leengedtem a tőröm, amit az előző pillanatban vettem elő.

- Én. - porolta le a kimonója felsőjét - Kivel harcoltál? Tiszta kosz meg szakadás a ruhád. - mutatott rám. Való igaz, cafatokban lógott rajtam a ruha.

- Edzésem volt. Hagyd el. - legyintettem - Na és te? Minek császkálsz errefelé ilyenkor? - mértem végig a fiút. Semmi nem volt rajta ami gyanakvásra adott volna okot egyedül a feszesen tartott ujjai árulkodott arról, hogy erre a beszélgetésre most rákényszerült mert leleplezte magát, de már rég nem itt lenne. A kérdésemre Mitsuki elnézett egy irányba.

- Ha tudni akarod... Nyomozok.

- Nyomozol? - vontam fel a fél szemöldököm - Csak nem a sötét aura ügy?

- Igazán nincs szükség arra, hogy belekeveredj.

- Ha már így összefutottunk nyugodtan mesélhetsz. És akkor lehet nem tartalak fel olyan sokáig. - mondtam a szemébe, mire az ujjai rándultak egyet. Tehát tényleg mehetnéke van.

- Gyere velem a kőarcokhoz. - mondta, de meg sem várta a válaszom, elindult. Azonnal utána lódultam, de holtfáradtan nem tudtam vele úgy tartani a lépést.

- Mi... Mitsuki! Várj már! - lihegtem, de ő már ugrált felfelé a sziklákon - Mitsuki!! - rogytam le a szikla tövébe - Hijj te, azanyádjóbüdösegét rád! - sikkantottam, mivel a fiú karjai nemes egyszerűséggel a derekamra tekeredtek és elkezdtek felhúzni a Hetedik arcára.

- Ez mi volt? - hallottam a fejem fölül Mitsuki hangját.

- Micsoda? - néztem fel rá.

- Ez a hosszú szó, amit olyan magas hangon mondtál. - pislogott rám olyan gyermekien kíváncsi tekintettel, amilyennel én szoktam, ha a sensei túlkomplikál valamit....

- Hm? J-Ja hogy az... Ha az ember egy új nyelvet tanul, vagy a sajátja szépségeit, káromkodni tanul meg először. - vigyorgtam rá, és megvakartam a tarkómat.

- Értem. - ültetett le maga mellé. Meseszép volt a kilátás! A kivilágított Konoha gyönyörű látványt nyújtott. A fényárban úszó utcák kész térképet csináltak a helyből. Látszott a központ, az Akadémia, minden!

- Whoaaa! Ez elképesztő! - tátottam el a számat - De.... Ha nyomozol, miért ide jöttél? - néztem rá.

- Mert holnap gyakorlati órák lesznek. Fel akarom mérni, hogy mekkora területet tudunk majd átfésülni. - mondta rám se nézve, folyamatosan a tájat pásztázta.

- Át.... Fésülni...? - pislogtam értetlenül. Aztan megragadtam a vállát és magam felé fordítottam - Akkor most kérlek mesélj el mindent amit eddig tudsz!