REVERIE

05. Mátriárka

„ A sötétséget már megszoktam. Születésem óta társam a mindennapokban. Megtanultam vele együtt élni, hagyni, hogy a maga módján olyan életet mutasson nekem amit csak kevesen érthetnek meg. A mai sötétség azonban más volt. Élt és kegyetlenül vágyott a bosszúra. Körbe ölelte Eldarya napról napra gyengülő mágiáját, magát az életet. Remegek, mert a sötétségemben még mindig érzem ennek a résznek a fagyos karjait. Mintha le akarnának fogni, megbénítani. Mintha potenciális ellenfelet látnának bennem, holott kevés vagyok ellene. Hátrálok a szokványos világomban, a fagyos karok azonban utánam nyúlnak. Bőrömet több rideg, sikamlós ujj érinti. Az undor és az ijedtség keveréke éled fel bennem. Nem bírom! Nem akarom, hogy leláncoljon! Valaki.... Valkyon!!"

Nemesis riadtan ült fel az ágyában. A haja kócosan omlott el a puha párnán és a lepedőn, szemeit pedig még mindig elfedte a fásli. Elfelejtette levenni még az elalvás előtt. Bőrén sós izzadság cseppek gurultak lefelé. Már sok-sok óra eltelt az ünnepségen történt incidens óta, de nem tudott túljutni rajta. Az álmok, a fagyos érzet, a félelem folyton visszatért. Arcát a kezeibe temetve próbált pár mély levegőt venni. Lenyugodni. Még sok volt hátra az éjszakából, holnap pedig szükség volt rá, nem maradhatott volna fent. Ezeket ő is pontosan tudta, de nem maradt meg a biztonság érzetéből semmi. Félt lehunyni a szemeit. Rettegett attól, hogy egyedül nézzen szembe azzal, amiben alapjáraton a napjait töltötte. Félre vonta a takaróját s óvatosan kikászálódott az ágyából. Az ajtó felé indult tapogatódzva, mit sem törődve a józan eszével, ami általában eligazgatta a mindennapokban. Lassan, centiről-centire haladt madárlépésekben. Hangtalanul, falban kapaszkodva követte az emlékezetében oly élesen megmaradt célállomást. Eltöprengett azon mikor is volt abban a szobában utoljára... évek teltek már el azóta.... valószínűleg, mert mindkettőjüknek nagyon zavarba ejtő lett volna. Nemesis pedig emiatt nagyon is kerülte a hasonló helyzeteket. Eddig. Most túlságosan félt, hogy be lássa. A folyosó sarkán túl volt az ajtó amelyet annyira keresett, ám hirtelen rezzenve torpant meg amikor lépéseket hallott meg. Erőteljes mozdulatokat sugárzott, hamar felismerte, hogy kihez is tartozott. Hirtelen siettette meg a lépteit s ellökte magát finoman a faltól is. Jelenleg csak ő jelentette neki igazán a biztonságot. Vakon kapott utána holott még nem tudta a férfi milyen távolságban is van tőle. Kapkodott, kétségbeesetten elakarta érni.
– Nemesis?! Mit keresel itt? Azt hittem betolakodó az....
A nő hallotta ahogyan a hideg penge súrlódik annak hüvelyében. A félvér eltette a fegyverét, a nő pedig abban a pillanatban bújt hozzá. Fejét a mellkasához döntötte. A férfi szívverése segített abban, hogy a sajátját lecsitíttassa. Valkyon nem értette teljesen a nő megnyilvánulását, de emlékezett arra, hogy gyermekként is így bújt hozzá, mikor valami problémája adódott. Nagy, erős kezeivel finoman ölelte át s simított végig a hátát végig takaró hajzuhatagon.
– Nemesis....
– Félek. Nem bírok elaludni.... nagyon félek....
Suttogta a félmeztelen férfi bőrére. Valkyon elkomorodott mialatt hallgatta a faerynt. Már akkor tudta, hogy valami nincs rendben, mikor Nemesis felsikoltott az ünnepség kellős közepén. A vak nő habár el volt zárva a külvilágtól, de az érzékei ennek köszönhetően sokkal erősebbek lettek. Mióta figyelnie kellett rá, egyre inkább észrevette ezt. Pedig az első napjuk, mikor a még gárda tag Nyx őt bízta meg a felügyelettel, nem most volt. Akkor még Valkyon bátyja is élt..... Borostyán szemeit a nőre emelte. Az remegett a karjai között. Világos lila egybe részes fehérneműt viselt ami eleget takart, ám mégis láttatni hagyta a lábait és a vállait. Lilás haján az éji fény ezüstösen csillant meg, pár rakoncátlan szál pedig önálló életet élve csillant meg a sötétben. Valkyon nem tudta azt mondani, hogy ez a nő, nem gyönyörű. A karjaiba kapta a finom testet, Nemesis pedig kivételesen hagyta, hogy vigyázzon rá. Ahogyan a nő felé fordította a fejét, különös érzés lett úrrá rajta. Egy ideig megszállottan az aranyozott ajkakat figyelte.....
– Sajnálom, hogy gondot okozok neked megint.
A nő halk szavai józanítóan hatottak a félvér fejének. Megrázta a fejét s mély lélegzet vétel után indult vissza a nő szobája felé.
– Sosem okoztál nekem gondot. Megígértem, hogy vigyázok rád. Az ígéretek pedig az évek múlásával sem válnak semmissé.
– Az apám kért meg rá.... de már Gárdavezető vagy. Elég fontos személy, hogy....
– Sssssh. – szakította félbe a férfi. – Nem változott semmi Nemesis. Inkább mond el mitől félsz.
– A sötétségtől....
Valkyon összevonta értetlenül a szemöldökét, a nő pedig folytatta.
– Az a férfi.... a belőle áradó sötétség mérgezi Eldaryat. A kristály is biztosan azért olyan amilyen.
– Az a férfi nem bánthat téged. Ne félj. Nem hagyo... hagyjuk.
Visszaértek a nő szobájába. Valkyon berúgta finoman maga után az ajtót azzal lefektette a nőt a karjaiból az ágyba. Egy széket húzott mellé, arra telepedett le türelmesen.
– Aludj nyugodtan. Nem fogok elmenni, így nincs mitől félned.
Nemesis megilletődött egy pillanatra. Ujjai belemartak a lepedőbe, mialatt a könnyeit tartotta vissza. Hálás volt a férfinak, annak figyelmességének. Ha minden így maradhatna....
– Köszönöm Valkyon.