REVERIE

24. Reverie

- És ekkor az Orákulum ismételt üzenetet adott át nekünk. Egy jelet, hogy jobbá tehetünk mindent együtt!
A fekete hajú férfi meséjét minden gyermek tátott szájjal hallgatta. Engedéllyel lehettek jelen az azóta átalakított kristály teremben, ahol a kő még sosem látott nagyságában ragyogott.
- Van valakinek kérdése?
Megannyi apró kéz emelkedett fel, a férfi pedig láthatóan élvezettel adott sejtelmes választ mindegyikre. Nox karba-font karokkal figyelte a jelenetet az ajtótól nem messze az egyik oszlopnak dőlve. A történet nem volt teljesen hű a cselekményekhez, ám a vezetők alkotta közös tanács úgy döntött róla, hogy jobb bizonyos részleteket megtartani. A gyermekek nem értették volna meg úgysem. Az Orákulum végül áldását adta erre, így Noxnak nem maradt beleszólása. 10 év.... 10 év eltelt azóta s még mindig úgy emlékszik minden pillanatára, mintha tegnap lett volna.
Három nap múltán tért magához Eelben a gyengélkedőn. Nemesis ott volt mellette fáradtan, kitartóan. Lassan és kényelmetlen beszélgetésekkel kezdték megismerni egymást, de kommunikáltak s rájöttek, hogy jóval több közös van bennük, mint hitték. Idővel testvérekké váltak. Valóban jó testvérekké.
Leiftan eltűnt mielőtt magához tért volna s évek elteltével sem találták meg a nyomát. Időnként felröppent a pletyka, miszerint látták Eldarya egyes területein végül azonban a legtöbb hamisnak bizonyult. Két alkalommal hitt abban a nő, hogy van valóság alapja. Az egyiknél találkoztak egy tündérrel, aki kérésre elhagyott kristály darabokat adott át nekik, a másiknál pedig meglelték Ash jobbkezének a tetemét. Nox tudta, hogy a nagy darab férfi nem szenvedett annyit, mint amennyi kínt okozott az életében s mégsem tudta szánni, ahogyan fölötte állt. Elérte a karma. Habár bizonyítékot nem találtak rá, hogy Leiftan tette volna, Nox azonban tudta. Mindenféle magyarázat nélkül, egyszerűen tudta.
Hirig szintén megszűnt létezni. Legalábbis húsbeli mivoltjában. Nox időnként látta megjelenni, tudott vele beszélni, mert ismerte az igazságot. Hirig az Orákulum része lett, jelenleg a legerősebb, Nox pedig az emberi hírvivője, a Keresők tagja. Ellenőrizte a tanácsot és a résztvevő gárdákat. Figyelt, hogy a korrupció ne üthesse úgy fel a fejét, mint annak idején. Egy idő után beleszokott a munkájába, de.... valójában nagyon hiányoztak neki. A lelke egy része, amelyet Erika összetört darabokra, velük veszett.
Az emlékezés véget ért, Nox ellökte magát a faltól s előre sétált. A fenhuang lassan fordult felé. Fekete szemfedőt viselt, a nő pedig elszégyellte magát a saját problémái miatt.
- Tudtam, hogy itt leszel! Minden évben itt vagy!
- Hol is lehetnék Nathreen? - engedett meg egy mosolyt, mire a férfi a hangja felé fordult.
- Habár nem látok, de érzem a pillantásod. Nem a te hibád, rosszabbul is járhattam volna.
- Meddig leszel itt?
- Pár napot. Nem szeretnék Ykhar terhére lenni. Sok munkája van, én pedig nem tudok segíteni.
- Borzalmas vagy.
- Tudom, sokszor hallom tőle is. - nevette el magát a férfi. Összemosolyodtak.
Mielőtt folytathatták volna, apró lábak trappolása törte meg a csendet. Mindketten a hang felé fordultak. Két gyermek kapta el Nox karját. Egy fiú, egy leány. Mindketten karamellszín bőrrel, borostyán szempárral és fehérből halvány lilába átfutó hajjal lettek megáldva. A két felnőtt némán köszönt el egymástól, míg a nő a gyerekek lelkes meséi mellett indult ki. Veszekedtek, próbálták túllicitálni egymást még testvéries keretek között. Noxt mindig arra emlékeztette, hogy valószínűleg ők is ilyenek lettek volna Nemesissel ha gyermekként ismerik meg egymást.
- Aztán együttesen legyőzték a gonosz boszorkányt!
A fiú véletlenül meglökte a húgát, aki felkiáltott.
- Elég legyen Nythran!!
- Ne hisztizz Tia!!!
Nox felnevetett végül megtorpant s lenyomta kicsit a gyerekek fejét. Két aranyló szempár meredt rá.
- Szóval, végül mit is tanultunk akkor?
Nem érkezett válasz azonnal, hosszan gondolkodtak rajta. Ezt Tia törte meg.
- Hogy sokban hasonlítunk és nem szabad előítéletesnek lennünk.
- Pontosan.
- És azt is, hogy nem mindig van igaza a tömegnek. - fűzte hozzá durcásabban Nythran.
- Ez is igaz. - ölelte át őket, azzal megmozgatta az orrát s kihúzta magát ismételten. Imádta őket. Egy új generáció bontakozott ki a szeme előtt.
- Hol van anyátok? Apátok?
- Apa ellenőrzi az Obszidián gárdát a Megemlékezés miatt.
- Anya pedig átnézett valamit Ewe nénivel, de szerintem már biztosan végzett. Azt mondta mire mi végzünk, ő is.
- Rendben, akkor keressétek meg. Van még egy kis dolgom, de este együtt vacsorázunk.
A gyerekek értékelték a kacsintást a kijelentés mellé. Ujjongva köszöntek el s siettek teljesíteni a kapott feladatot. Ahogy Nox figyelte őket, eszébe jutott az események utáni első év.
Az üzenet, ami várta s az utazás mikor először látogatta meg a Tündérdombokat. Egy jóképű de nagyon rossz személyiségű férfi egy kisbabát adott a kezébe. Nem titkolta, hogy megakart tőle szabadulni s valahonnan tudta, hogy a félvér nő megjelenik majd ő előtte. Később kiderült, hogy Hirig intézkedett azelőtt, mielőtt újra találkoztak volna a gyengélkedőn. Életet adott egy gyermeknek, egy fél sidhének akire a dombokat hagyományozta. Nox hirtelen lett öt évre "Anya" és tagadhatatlanul a legszebb éveinek tartotta ezt az időszakot. A kisfiú betöltötte az űrt, lefoglalta az ideje nagyját. Aztán mikor Aodhan betöltötte a hatodik életévét, a pasas ismételten megjelent és magával vitte tanítani. Mert az Orákulum ezt így rendelte el. Tudta, hogy jól van, kapott híreket róla, mégis hiányzott neki. Saját fiaként szerette.
Időnként szóvá tette ezt is az Orákulumnak, választ azonban nem kapott. Mikor az éteri hang mégis jelentkezett, csak annyit mondott neki, hogy már nem csak Ő dönt. Ők mind a nagyobb jóért cselekszenek. Noxnak vakon bíznia kell benne.
Ez volt az a dolog, amire nem volt képes! A Megemlékezés napja minden évben újra emlékeztette Hirig döntésére. Arra, ahogy megkötötte a kezét egy életre. Ezen azok a ritka alkalmak sem segíthettek, amikor ténylegesen tudtak beszélni, s Hirig megjelent előtte. Nem vált olyan gyakorivá, mint amennyiszer szükségesnek érezte. Ha ezt a tíz évet vette számításba, megtudta volna számolni a két kezén, hányszor találkozott a kristály kivetülésével. Mindezek ellenére sosem mondott rosszat a volt sidhéről, főleg nem Aodhan előtt. Szót tett arra, ha valamiben nem értett egyet vele, de mindig tisztelettel végezte el a munkáját. Nagy ritkán pedig azt is bevallotta, hogy mennyire hiányzik neki. A tíz évvel ezelőtti dolgok segítették, hogy azzá a személyé váljon, aki jelenleg volt. Nox pedig egyensúlyozott a fény és a sötétség között.
Az egyik pánik kelte időszakban megpróbálta elpusztítani azt a köteléket ami az aengelhez vonzotta, sikertelenül. Leiftan már rég beleivódott a lényébe, ezen pedig az idő sem segített.
Az alkimista terem felé vette az irányt. Bekopogott s csak Ezarel engedélye után lépett be. Bent büdös volt, Nox legyezni kezdett az orra előtt.
- Mit ettél?
- Ha ha, nagyon vicces valaki. - fintorgott az elf, mialatt elhúzta kezét az orra előtt. Az arca korom cicákkal volt tarkított, körülötte egy felrobbant kísérlet maradványai hevertek. Az ablakhoz lépett, kitárta azt.
- Ha csak emiatt hívtál, igazán várhattál volna még....
- Megtaláltam!
- Mégis mit?
- Megígértem, hogy visszafordítom a bájitalt és hazajuttatlak. Megtaláltam!
Nox egy pillanatig döbbenten figyelte a férfit. A remény csupán egy pillanatig ölelte át melengetően a keblét, hogy aztán azonnal kihűljön. Zavartan nevetett fel.
- Tudod, hogy nem mehetek haza.
- Hirig döntése, nem a tied.
- Az enyém volt. - legyintett a nő, majd közelebb lépett hozzá s megnézte az átadott jegyzeteket. - Működik sárkánytól származó kellék nélkül is?
- Igen. - Bólintott rá Ezarel. - 10 éve megváltoztak a kristály pólusai. Elég információt szereztünk az évek alatt, hogy több lehetőséget is számításba vegyünk. A kísérlet pozitív eredménnyel zárult. Sajnálom, hogy ennyi idő kellett hozzá.
Nox hirtelen ölelte át a férfit, aki viszonozta ezt. Volt valami ki nem mondott közöttük, ami az évek alatt sem változott. Valamikor egyöntetűen eldöntötték, hogy nem lépik túl a határaikat. Helyette nagyon szoros barátság alakult ki közöttük. Nox tudott a férfi nő ügyeiről, majd arról, hogy végül mégis megtalálta magát Ewelein mellett. Ezarel pedig ismerte a részleteit annak az időnek, mikor a félvér kalandba keveredett a magas rangú szárnyassal. Mikor menekült a temérdek érzés elől, ami hajthatatlanul üldözte. Mára mindez csupán régi nótának tűnt.
Mikor a férfi elengedte, Nox komolyan kutatta a türkiz szempárt, szorosan fogta kétoldalt a felkarját.
- Nem mondhatod el senkinek. Még nem. Sem az emberek, sem a tündérek nem állnak készen hozzá. Törékeny a békénk, ha most ezzel előrukkolunk, akkor tán megtartani sem tudjuk.
- De.....
- Higgy nekem Eza.
Sóhajtott a nő, mire az elf rábólintott. Ismerte annyira a körülményeket, hogy tudjon hinni neki. Elengedték. Eltávolodtak tőle, ő pedig azon rágódott, hogy elmondja e a másik hírét is. Barátja savanyú arca gyakran csak a Megemlékezés napjára szólt, egyébként az év többi részében boldog volt.....
- Van még valami...... - csúszott ki a száján.
- Micsoda? - Nox átölelve magát állt az ablak előtt és visszanézett rá. A szempárja mesélt, egyfajta zsigeri magányról, ami ellen nem lehetett mit tenni. Az elf megkeményítette vonásait.
- Megtaláltam.
Látta, ahogyan az ezüstszín szempár elkerekedik a pillanatnyi értetlenség után. Ahogy valami régi remény újra megjelenik benne. Valami amit a férfi akkoriban nagyon gyűlölt, mára viszont elfogadott.
- M-mi?
- Megtaláltam őt.

Hosszú utazásra adta a fejét. Nagyon hosszúra, ám úgy tűnt lassan elérte a célját. A táj lassan változott meg. Sűrű, élénk zöld növényzet fogadta. Nagy részük az égig nyúlt, mintha valami kifejezetten erre kérte volna őket. Mások alacsonyan virágoztak el s figyelték a ritkán arra tévedő vándorok lépteit. A lombok közül éles fénycsíkok játszottak a látképpel, mialatt madarak dala járta át az egész régiót. Ahogyan Nox egyre beljebb haladt, nehezen bírta elhinni, hogy a tündérek oly hosszú évek után is érintetlenül hagyták ezt a területet. Hirtelen torpant meg egy boltív előtt. Miközben felnézett, roppant aprónak érezte magát. Nehéz szürke kövekből épült romok meséltek régi háborúkról. Egy meg nem értett faj üldöztetéséről. Vegyesen állapotban maradt szobrokat rejtettek el a növényzetek. Az élet erősen jelen volt és mégis, ahogyan Nox végignézett a környezetén, nem érezte a felhőtlen szabadságot. A pulzáló
fények mögött sötétséget érzékelt. Temérdek fájdalmat és borzalmas emlékeket. Tudta, hogy
semmi nem fog rátámadni amiért felzaklatta az itteni árnyakat.  A megmaradt nyomok, a tapasztalása a két világ között erős volt.
Átlépet lassan a boltív alatt, tovább az apró kavicsokkal és fűvel borított úton. Minél beljebb haladt, annál több rom vagy súlyos kövekbe vájt formák várták. Egyszer csak eltűnt a feje felől a fény. Nem csak alkonyodott, de a lombok is szorosan ölelték át egymást. A nő halk sóhajt vett. Már idejét sem tudta mikor gyalogolt ennyit, ám ha a pletyka igaznak bizonyult, úgy érezte megéri a fáradozást. Hamarosan egy ódon épülethez ért. Azt benőtte a moha, a boltívhez épített ajtó pedig kitudja mióta hevert kitörve a bejárat előtt eldőlve. Átlépte a korhadt deszkákat, siettette a lépteit. Annyi évet várt erre a pillanatra, most mégis türelmetlenséget érzett magában. Félt belegondolni abba, hogy ismét csalódhat, hogy megint csupán egy szellemet kerget amely sosem hagyja, hogy megtalálja. A szíve fájdalmasan dobbant mikor befordult a sarkon s a következő terembe ért.  A bútorzat már felismerhetetlenné vált az évek alatt. A padlózaton és a falakon is elburjánzott a moha és a vadnövény. A tetőn hatalmas lyuk tátongott, a gerendákról fáradtan lógtak a maradványok. A már felbukkanó hold fénye a terem végénél lévő kis kő pódiumra vetült, a megmaradt fém díszítések felragyogtak, a nő figyelmét mégsem ez kötötte le. A férfi lehunyt szemekkel, a hold felé fordított arccal sütkérezett az ezüstös fényben. Nox ezt hihetetlenül gyönyörűnek találta.
A hatalmas fekete szárnyak kinyíltak, a férfi rájött, hogy nincs egyedül. Mielőtt távozhatott volna a félvér sietve dobta le magáról a táskáját s lódult neki. Csizmájának sarka koppant a köveken oda nem illő zajt csapva. Ehhez társult zaklatott hangja.
- Leiftan, várj!
A férfi megtorpant, zöld szeme döbbenten meredt az elhagyott kedvesre. Az értetlenség kiült az arcára, megrázta a fejét. A nő pár méterre a pódiumtól lassított, az utolsó lépéseket már hitetlen mégis ragyogó pillantással tette meg. Minden harag, amit valaha is érzett iránta szertefoszlott. Ezzel szemben a férfi arcán nem ült rosszallás. Fájdalom és bűntudat keveredett vonásain.
- Megtaláltál.....
- Sok időbe telt.
Mosolyra mosoly lett a válasz. A nő szíve fájdalmasan dobbant hasonló ritmusban, mint régen. Sok év eltelt, sok hibát követtek el mindketten. Valami változott mégis idővel, a félvér pedig ezt felismerte. Kinyújtotta jobbját felé. Megmagyarázhatatlan vonzást érzett már az első találkozásuk óta, ez pedig sem a bizalmas, sem a gyűlöletes időszakban nem tűnt tova. Leiftan egy ideig csak hosszan figyelte őt. Mindketten öregedtek, mindketten kaptak időt arra, hogy a gondolataik megtisztítsák a sötét érzelmeiket. Az aengel elhagyta őt, hogy lerója az adósságát. Magára hagyta, hogy szebb élete lehessen. Nox tán meg is próbált élni vele, most mégis itt volt. Halk sóhajt engedve emelte ugyan azt a kezét a nő felé. Nem értek egymáshoz, a tenyerük, az ujjaik körül mégis fehér és méregzöld fény jelent meg. Egymásba olvadtak, forró érzetet keltve jártak táncot a két tenyér között. A mágiájuk reagált egymásra. Pont úgy ahogy a szívük, a ki nem mondott szavak. Nox behozta a közöttük meglévő űrt. Fellépve a fokokon került közelebb a férfihoz. Az ujjaik egymásba fonódtak, a varázslatuk fellobbant a közvetlen találkozás hatására. Rámosolygott szelíden. Leiftan tudta, hogy véget ért a gyerekkora óta magával hordott üldözés és fájdalom. A félvér gyógyírt és oltalmat jelentett a számára. Egy lehetőséget amelyről oly rég lemondott. Meglátta az ezüstszín szempárban a fényt. Egy fényt, amely igazi jövőt ígért a számára.