REVERIE

12. Újjászületés

12. rész

- Nem érdekelnek a kifogások! Mégis mit keres még mindig itt? - Nemesis dühös volt. Kiengedett csapkodó halovány rózsaszín szárnyai s szép arcán végig vonuló vörösség is erről tett tanúbizonyságot. Mythras megértette, hiszen mindannyian gyászoltak. Ez az időszak valóban nehézé válhatott a jegyesének, ugyanakkor olyan pillanatnyi vonásokat is észre vett, amelyek nem voltak a nőhöz illőek. A férfi jelenleg a két nő között tartózkodott, hol egyikre, hol másikra emelve a pillantását. Nox fél arcán is pirosság honolt, annak azonban más okai lehettek.... Az Arkok kapitánya felvonta a szemöldökét. Ismételten jegyese felé nézett.
- Apád úgy rendelkezett, hogy Nox addig marad az Amarth házban, míg kívánja. Nem beszélve arról, hogy reá hagyta az irodájában lévő ládát s annak tartalmát is.
Erre mindkét hölgyemény megdöbbent, azzal együtt pedig az idősebb arca elsötétült. Nem láthatta őket, fogalma sem volt róla, hogy nézhettek ki,de már bánta, hogy csupán egy pofonra tellett tőle. A düh.... a düh vészesen átjárta minden egyes porcikáját.
- Mégis miért hagyott volna rá bármit is az apám?!
Mielőtt Mythras megszólalhatott volna, Nox megérintette a férfi vállát s mellé lépett. Szembe nézett a vak testvérével.
- Amarth úr sok mindent megtanított nekem a Seeraphynekről. Úgy vélte gondolom, hogy a ládában lévő holmik továbbra is segíthetik a tanulásomat. Ahogy az imént említettem, mikor kettesben beszéltünk, pár napon belül visszatérek Eel gárdájába, így nem kell amiatt aggódnia, hogy sokáig viselnie kell az itt létem..... kellemetlenségét.
A félvér elengedte a férfi vállát, majd sarkon fordult s távozott. Félúton érintette meg a még mindig égető tenyérnyomot amely az arcán éktelenkedett. Megérdemelte, de még mennyire! Viszont hozott egy döntést, talán az eddigi legjobb döntését mióta átkerült Eldaryaba. 
Az Arkok kapitánya megvárta míg a fiatal lány távozik a köreikből, csak ezután rázta meg a fejét véleményét kinyilvánítva a jegyese felé.
- Minden tiszteletem a tied Nemesis, de úgy vélem, hogy eltúlzod most a dolgokat.
A tündér felkapta a szavakra a fejét, ha eddig a düh nem torzította volna el szép vonásait elégé, most már tagadhatatlannak bizonyult. A hangja tükrözte a vonásait.
- Mégis kinek a pártját fogod Mythras?
- A saját gondolataimét.Őszintén törődöm veled, ezt te tudhatod a legjobban, de az ahogyan viselkedsz édesapád vendégével, a ház szolgálóival..... az nem engedhető meg valakinek, aki az Amarth ház feje. Seeraphynként pontosan tudod, hogy kellene viselkedned. Mi az ami elvárható, még a gyász mellett is. Túl sokat voltál el, nem a legjobb értelemben. Enged meg, hogy segítsek ebben.
- Mégis kinek képzeled magad?
- A jegyesed vagyok Nemesis Amarth. - Mythras jobb szeme megrebbent a válaszadás közben.
- A jegyességet az apám rendelte el, most, hogy ő nincs, viszont én magam döntőm el, hogy él e vagy sem. - Nemesis felvonta az állát. Halovány és elmosódott sziluettet látott csak. - Csak azért mert vaknak születtem, senki nem döntheti el, hogy kihez fogok hozzá menni. Hasznos akarsz lenni? Akkor találd meg az apám gyilkosát Mythras, mert ez a dolgod az Arkok kapitányaként.
A férfi vonásai semlegessé váltak ahogyan végig hallgatta a fejéhez vágott sérelmeket. Összecsapta a sarkait, apró tisztelgést szimulált azzal meghagyva a nőnek az utolsó szó jogát, hagyta egyedül a helyiségben. Az  nem foglalkozott azzal, hogy a szavainak milyen súlyai lehettek. A fájdalom átjárta a lelkét, gúzsba kötötte a gondolatait. Valami mélyen, egyre sötétebb és kegyetlenebb, haragosabb tettekre buzdította. Remegő kezét emelte maga elé. Azokon apró, élénk vörös csíkok pulzáltak fel egyre hosszabb ideig. Nem tudta mivel van dolga, a legmegdöbbentőbb mégis az volt, hogy látta. Nem olyan élesen, nem olyan jól, mint az aki egészséges, de látta. Életében először nem kellett folyamatosan tapogatóznia, másokra hagyatkoznia. A fájdalmat az újdonságok látványa, a csodák pillanatnyilag feledtették, ám ahogyan az ujjain végig futó csíkok, úgy az előtte elterülő, számára új világ is elhalványodott, később eltűnt.
Körbe sétálta a sötét barna tölgy teázó asztalt, leült a hozzá legközelebb eső fotelbe. Kezét az ölébe pihentetve nézett ki az ablakon. A távolba meredt s azon gondolkozott, vajon kinek bocsáthatna meg. Vajon van e egyáltalán valaki, akiben nem csalódott az utóbbi időben. Valaki akivel megoszthatná azt ami benne van. Bárki, aki valóban miatta aggódik. Nyx halála magányossá tette a világban ahová tartozott.
A szorítása erősödött, ujjai között feszülten tartotta a puha ruha anyagot.
- Miért hagytál magamra?